Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
hogy tükröt tartsanak neki, és ha még meg is tették volna, az egyre szigorodó cenzúra nem engedte volna nézők elé. Ebben a sötét és egyre kilátástalanabb korszakban a szatmári színház a balzsam szerepét töltötte be, gyógyír volt a reménytelen hétköznapokban. Elképesztően érdekes tény, hogy éppen ebben az időszakban, amikor az egyetemeken egyre szigorodik a numerus clausus, amikor tudatosan sorvasztják a magyar oktatást, amikor a kisebbségi közösségek létjogosultságát és önazonosságát is elvitatják már (nincs többé magyar, német, zsidó az országban csak magyar, német, zsidó származású románok vannak), Szatmáron ekkora közönségsikerek születnek, és mindenki a magyar előadásokra özönhk a színházba. Ács Alajoshoz vezethető vissza a szatmári színház hagyományosan kiugró látogatottsága, az a tény, hogy — az egyik elődöm viccelődését idézve — Szatmáron még az is színházba jár, aki nem szeret. A határon átsugárzó televízióadások mellett ennek a műsorpolitikának is köszönhető a magyar nyelv mindmáig elég magasnak mondható presztízse és ismertsége a városban, a román lakosság körében is. A rendszerváltás előtt szocializálódott generációkra mindenképp igaz, hogy csak az a román ember nem tud magyarul, aki nem Szatmáron nőtt fel. A román közösség magyar tévét nézett, mert abban néha még műsor is akadt, és magyar nyelvű előadásokra ment, ha igazán szórakozni akart, egyszerűen azért, mert vonzóbb volt a műsorpolitika. Azt mondtad, ennek ára volt... Igen, mégpedig a társulat országos, sőt, szinte már nemzetközi hírnevének csökkenése, és a művészszínházi vonulat háttérbe szorulása. Megint csak Csirák Csaba adatgyűjtésének köszönhető, hogy a társulat valaha szerzett összes díját ismerjük. Ha végigfutjuk ezeknek a díjaknak a listáját, a szakmai szem azonnal kiszúrja a hangsúlyeltolódást a Harag-Csíky-éra és az Ács-korszak között. Az Állami Magyar Színház időszakában nagyon sok a díjazott előadás, számosak a rendezői díjak is. És nem csip-csup fesztiválokról beszélek, hanem nemzeti, sőt, nemzetközi rangú eseményekről. Ez világosan mutatja, hogy nagyon magas színvonalú előadások születtek, a színház, rossz szlenggel élve, úgyszólván a szakmai presztízsre „gyúrt”. Ács Alajossal ez a tendencia megváltozik, noha továbbra is nagyon jelentős díjakat szerez a társulat, de lényegesen kevesebbet, és ezek elsöprő többsége sem egy előadásnak, végképp nem egy rendezésnek, hanem egyéni alakításoknak, vagy egész életműveknek szól. Még nemzetközi jelentőségű elismerést is találunk ezek sorában: Elekes Emmát Varsóban jutalmazzák egyéni díjjal. Aztán jön a változás, bekövetkezik az, amit Csíky András előre láthatott, amikor lemondott, és ezzel hosszú időre mindennek vége. A díjaknak is... Minek volt köszönhető a változás, és mik voltak a tünetei? Ács Alajost egyszerűen lemondatják. Erre utaltam az előbb, amikor az új intézmény szöveteibe, szervezeti felépítésébe kódolt kockázatról beszéltem. Ez a kéttagozatos intézmény, amelyet egyetlen vezérigazgató fog össze, születésétől kezdve alkalmas volt rá, hogy politikai kinevezettek, vagy épp lejárt szavatosságú, felfelé buktatott pártkatonák elefánttemetője lehessen. 1979-ben hirtelen hatalmas igény mutatkozik az igazgatóváltásra, mert hogy, hogy nem, leépítik az egyik sóhivatal (a művelődési ügyosztály) alelnökét, akit mégiscsak illenék egy igazgatói székkel kárpótolni. Persze azért nem túl fontossal, mégiscsak egy ex-alelnökről van szó, nem a párttitkárról. Kiváló érzékkel keresik és találják meg azt az intézményt, amelyik eléggé sokadlagos fontosságú ahhoz, hogy feláldozhassák a pártér-79
