Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Társművészetek

magyar színháztörténetben páratlanul pontos kutatási eredményeket vonultat fel, az értékelés helyett az adatközlésre helyezve a hangsúlyt. Csirák Csaba olyan adattárat hozott létre, amely a színháztörténetírás valóságos kincsesbányája, kézikönyve lehet. A szakmai szem ezekből az adatokból nagyon tisztán kiolvashatja a műsorpolitika alakulását. És ebben a periódusban, 1953 és 1968 között bizony ilyen, már-már radikálisan művészszínházi műsorpolitika volt érvényben. Igazi bravúr, hogy ehhez még a nézőket is sikerült ki- és átnevelni, meggyőzni, bevonzani. Harag utolsó pár szatmári éve még nagyobb kuriózum. Ekkor ismeri meg Ciulei Summa-elméletét, amely épp ’56-ban, a színház Szatmárra költözésének évében jelenik meg a Teatrul folyóiratban, és kezd érlelődni benne a reteatralizáció iránti fogékonyság, a realizmustól való elfordulás igénye. És bár ez a folyamat - amelynek köszönhetően Harag Harag lett, a leggnagyobb romániai rendezők egyike, - már nem Szatmáron teljesedik ki, valójában itt kezdődik el. Már Szatmáron elkezd a reteatralizáló törekvések felé fordulni: előadásfotók egész sora igazolja a realizmussal való leszámolás folyamatának első lépéseit. Sajnos előadásfelvételek, mozgóképes anyagok nem társulnak hozzájuk, így egészében nehezen rekonstruálhatóak ezek a produkciók. Kötő idézi is Harag felismerését, miszerint a realizmus fogalmát „ki kell terjeszteni”. Csíky aztán inkább a realista vonulatot viszi tovább, nagyon igényesen, rendkívül magas színvonalon. Igényesen építi a színházat, és ebben a folyamatban Kovács Ferencnek is hatalmas szerepe volt, természetesen. Azt gondolom, hogy a Csíky-korszak volt a színház legjobb, és a kezdeti döccenések után stabilan felívelő tíz éve, amelyben megképződni látszott egy erős műhely, erős, saját arculattal.

S^oáológiailag és s^ínhásjörténetileg mi változik a román tagodat megalakulását követően, és vajon fellendülést, stagnálást vagy hanyatlást jelentett-e e% a korszak?

Az új intézmény szervezeti felépítése, struktúrája már magában hordozta a hanyatlás elkerülheteden okait, ugyanakkor ez természetesen nem azonnal következett be. Ács Alajos kiváló vezetői képességeinek is köszönhetően, sokáig nem derült ki, hogy ez egy veszedelmes, rossz struktúra, amelyben szükségszerű és elkerülheteden az általános minőségi romlás és a magyar tagozat háttérbe szorulása is. Csíky András ezt pontosan tudta. Előre látta, hogy az új struktúra, amelyben egy vezérigazgató uralja a kéttagozatos színházat, nem vezethet máshova, mint valamelyik — és könnyű kitalálni, melyik — társulat elsorvasztásához. Ez a levegőben volt, és aki a korszak szellemiségében történő változásokat figyelte, már akkor megsejthette, mire megy ki ez a játék hosszú távon. Ne felejtsük el, hogy a két tagozatos Északi Színház megalapítása a megyésítés kapcsán történt meg, abban a történelmi kontextusban, amelyben az állampárt épp újradefiniálta magát és a román kommunizmus főbb csapásait. 1968 a régiók, köztük a magyar autonómia felszámolásának éve, amikor Ceauşescu hatalma elkezd megszilárdulni. Három évvel vagyunk Gheorghiu-Dej halála után, tizenöt évvel Sztálin halála után, három évvel Ceauşescu első titkári kinevezése után. Az állampárt megkezdi azt a folyamatot, amely az internacionalizmustól a vadnacionalizmusig vezet. A sztálini nyomásra létrejött magyar autonómiát felszámolják, szétszedik a régiókat, a megyehatárokat pedig etnikai szempontok figyelembe vételével, úgy alakítják ki, hogy lehetőleg csökkenjen az egy adminisztratív egységhez tartozó kisebbségek aránya, és ezáltal a jelentősége is. Ma már fel sem tűnik nekünk, milyen beteg módon alakították ki ezeket a megyéket, hiszen mi is ezekben élünk. Semmilyen történelmi szempontot nem vettek fi-77