Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
gyelembe, fittyet hánytak egyes régiók szerves összetartozására. A történelmi Aranyosszéket sikerült épp kettévágni a megyehatárral, de szétszedték a Kalotaszeget is. A történelmi Szatmár egy részét Máramaroshoz csapták, a Tövishátot pedig, ahonnan az én családom származik apai ágon, három megye közt osztották szét, úgy, hogy a központja, Szilágycseh, Szilágy megyében maradt, Hadadot és Bogdándot Szatmár megyéhez csapták hozzá, Égerhát, Monó környékét viszont Máramaroshoz... A rendszerváltás után szocializálódott fiatalként én a mai napig értedenkedve, néha egyenesen ámulva tekintek ezekre a történelmi folyamatokra. Az én generációm számára már-már felfoghatadan, hogy mindezt egyáltalán véghez lehetett vinni... Mindenesetre ez az a korszak, amelyben megalakul a román társulat, amit a helyi lapban cikkek egész sora készített elő (hogy lássék, mekkora igény van rá). Csíkyt nyugtalaníthatta ez a közhangulat, és páradan éleslátással mérte fel, hova is vezethetnek ezek a folyamatok, és miféle szerepet szánnak neki benne. Alighanem tudta, hogy csak egy átmeneti megoldásként tekintenének rá. Hihetedenül, szinte példátianul gerinces döntés volt a részéről, hogy nem vállalta ezt a feladatot, hogy volt mersze lemondani, háttérbe szorítani minden személyes ambíciót, és azt mondani: ehhez nem asszisztálok, köszönöm. Ilyen értelemben Csíky András egy élő felkiáltójel a társulat történetének lapjain. Mindnyájan adósai vagyunk, akik a szatmári színház sorsát a szívünkön viseljük, mert soha nem tudatosítottuk eléggé magunkban és a közönségben az ő igazgatásának és csöndesen tüntető lemondásának jelentőségét, a tényt, hogy Csíky személyében minden idők leggerincesebb, legegyenesebb szatmári igazgatóját tisztelhetjük. Ha van elődöm, az alapító Harag György mellett, aki egészen biztosan szobrot érdemelne a színházban, vagy akár a színház előtt, az Csíky. Hogyan látod a későbbi évek alakulását? Milyen mozgástere maradt a társulatnak, és hogyan sikerült azf kihasználnia? Ács Alajos idejében még elég jól. Az ő személye szintén fontos referenciapont, mert ő definiálta újra a társulatot, és mindaz, amit ma a szatmári színház „hagyományainak” gondolunk, valójában tőle ered. Kötő idézi egy fontos visszaemlékezését, amelyben arról ír, hogy ő a vígszínházi modell híve, és eszerint építette fel az igazgatói programját is. Hozzá kell tennünk, hogy ennek ára is volt azért, hiszen a színházban is igaz, hogy valamit valamiért lehet csak létrehozni. O sokat lazított a művészszínházi gyeplőn, a közönségre fókuszált. Az említett visszaemlékezésében írja, hogy a színháznak mindent játszania kell, a Csókos asszonytól a Fekete Péteren át a Ham/eág, ebben a szemléletben pedig egy regionális színház koncepciója rajzolódik ki, amely a művészeti feladatain tűi közművelődési és szórakoztató szerepkörrel is bír. Minden idők legnagyobb közönségsikerei születnek ebben a korszakban, köztük a valaha volt legnépszerűbb és legjátszottabb szatmári előadás, A rút kiskacsa is. Soha senkinek nem sikerült túlszárnyalnia azt az előadásszámot és azt az általános rajongást, ami ezt az előadást övezte, idősebb kollégáink és nézőink még emlékeznek rá, hogy a Kisfalussy által írt slágereket szó szerint az egész város zengte, ezeket húzták a zenészek a vendéglőkben, ezeket énekelték úton-útfélen, az előadásnak pedig minden pillanata legendává vált. Néha még egy-egy gesztus is. Nádai Pista bácsi egyik poénértékű gesztusát a mai napig emlegetik. Csodálatos szemfényvesztés volt ez, azt hiszem, amelyben a színház kissé háttérbe szorította a shakespeare-i értelemben vett tükör funkcióját, és inkább feledtetni akart. Talán azért is, mert a valóság túlságosan is szörnyű volt már ahhoz, 78
