Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
migrénes a rendező, az már megzavarja a pillangó röptét, de azért nem alapvetően és nem kiigazíthatatlanul. Ha viszont egy külső kéz ér hozzá, vagy avatkozik bele a röptébe, az katasztrófát idézhet elő, szárnyáról lepereghet a hímpor, ami átmeneti, vagy végzetes röpképtelenséghez vezet. Hogy világos legyen, miről beszélek: Harag György távozása csak egy erősebb széllökés volt, ami után a mi kis színházi pillangónk megzuhant kicsit, pár évadba bele is telt, míg újra irányba állt, röpte nyugodt lett és kiszámítható. Az Állami Színház felszámolása, majd megyei hatáskörbe való átutalása és a román tagozat létrehozása, illetve erre válaszul Csíky András lemondása az igazgatói székről viszont már olyan irányváltást eredményezett, ami nem szerves módon történt, a pillangó ettől kezdve azért küzd, hogy egyáltalán a levegőben maradjon. Ács Alajos alatt erős kompromisszumok árán, de sikeresen tud újra irányba állni. Aztán, amikor a párt úgy dönt, hogy nagyon jó igazgató lehet a művelődési főosztály leváltott alelnökéből is (miért is ne lehetne az?), ott komoly bajok kezdődnek el. Boér távozása után már úgy vélik, művészeti aligazgatóra sincs szükség, elég, ha egy művészeti tanács segíti az igazgatót. Az eredmény előre látható volt: megállíthatatlannak tűnő zuhanórepülés, a díjak és fesztiválszereplések teljes elapadása. A Parászka Miklós kinevezését megelőző majd’ tíz évben egyeden jelentős díjat sem szerez a társulat, még egyéni alakítási díjakat sem, teljesen érdektelenné válik. Aztán mégis csoda történik, és mielőtt végleg a földbe csapódna, a pillangónk újra repülni kezd: a nyolcvanas évek végén kinevezik Parászka Miklóst, aki újabb átmeneti fellendülést valósít meg a társulattal. A. te tipológiai skáládon vajon hogyan változott a társulat profilja ebben a korszakban? A nagybányai időszakban és önálló intézményként is, a román társulat megalakulásáig, nagyon erős művészszínházi arculatot képviselt. Ezt a hagyományt Harag honosítja meg, Csíky András pedig, akit én a társulat valaha volt legjobb igazgatójának tekintek, tökélyre fejleszti. Ez szigorúbb műsorpolitikát is jelent, sokkal kevesebb habot és szirupot, mint amihez a szatmári közönség szokva volt a polgári színjátszás hagyományain nevelkedve (mert ne feledjük, 1948-ig itt állandó színház volt, ami csak nyolc évre szűnt meg, Harag 1956-os színházalapításáig). Ez radikális esztétikai paradigmaváltást jelent. Harag megvetette a polgári színjátszás ekkorra már jócskán kiüresedett hagyományait, lesújtóan beszél például a fiatal korában Nagyváradon látott színházról. O nagyon erős művészszínházat épít fel, realista esztétikai alapokon állva. Eleinte ez a közönség értedenségével találkozik, Harag maga írja meg, hogy alig pár tucat embernek játszottak egy ideig, míg a Nem élhetek muzsikaszó nélkül áttörést nem hoz ebben. Ezután elképesztően ügyes mutatvány következik. Harag, aztán Csíky csak nagyon okos és mértéktartó kompromisszumokra hajlandó: van ugyan szilveszteri műsor és pár nagyon igényes vígjáték, néha zenés is műsoron, de nem úgy és abban az értelemben, mint Csíky után. 1961 szilveszterén például délutáni előadásként LJliomfit játszanak. Nem operettet, nem kabarét, még csak nem is musicalt, hanem UHorn fű Esti előadásként pedig a két évaddal korábban készült Pygmaliont adják, Tompa Miklós rendezésében (prózai változatban). Ezt ma már fel sem tudjuk fogni, Szatmáron szinte elképzelheteden az ilyen szigorúan következetes művészszínház (ma talán csak Sepsiszentgyörgyön létezik ehhez fogható), amely még az operettet, a kabarét is száműzi műsoráról, és prózai előadásokat kínál szilveszter este. Persze vitatható, hogy egyáltalán jó-e, szerencsés-e ez a viszonylagos szigor, de tény, hogy ott, akkor fenntarthatónak bizonyult. Nagy szerencsénk van Csirák Csaba hihetetlenül akkurátus munkásságával, amely a 76
