Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
gyűjteményét, másutt viszont igen, a „legújabb Edda”-ként. A mitológia számára hasznosítható források között a meséket „a mi legtermékenyebb mítoszforrásunk”-ként az élre, és az „össznémet néphagyományban” is fő helyre helyezte: „Alig van német népcsoport, melynek ilyen értékes mitikus meséi lennének, mint a mienknek”. Értelmezései között, melyeket északi istenalakok szerint rendezett el, különösen a rózsalányról (Rosenmädchen) szóló mese tűnik ki. Példaértékű Haltrich 39. számú meséje is (Von der Königstochter, die aus ihrem Schlosse alles ihrem Reiche sah, ill. Grimm 119. számú meséje, Das Meerhäschen), amelyről Schuster megállapította, hogy a mesebeli kastély Odin egekbeli székhelyét (Hlidhskialf) ábrázolja. A továbbiakban a természetmitológiai tartalmat következőképpen értelmezte: „Meséinkben a napot az egek úrnőjének tekintik, aki mindazt láthatja égi palotájából, ami a földön történik. A tizenkét ablak az év űzenkét hónapja, vagy a nap különböző állása. A Meerhäschen a vízből létrejövő felhő, mely a nap feje körül, a hajfonatok, azaz a sugarak alatt található, kikerülve mindenható tekintete alól.” Ilyen mitológiai értelmezés a mese lényegéről szóló mai felfogásban már nem mérvadó, nem kap különösebb hangsúlyt. A népi elbeszélői világkép nemzeti vagy földrajzi megállapításakor a legnagyobb körültekintés kívántatik. így mutatta ki például I. Hartmann-Ströhm 1953-ban az említett meséről, hogy a benne lévő régi motívumok ebben a változatban mindenekelőtt a délszláv népeknél fordulnak elő, semmi esetre sem tipikusan német, az őshazából hozott és megőrzött meséről van szó, ahogy azt a Grimm- testvérek is gondolták. Ez az egyoldalú mitológiai értelmezés már Haltrich életében talaját vesztette. Ezt Fr. Müller is megerősíti a Siehenhürgishe Sagen (1885) című munkája második kiadásának előszavában, kifejti, miért nem tartja reprezentatívnak az első előszó (1857) mitológia-értelmezését: „A fél évszázaddal korábbi Grimm-féle német mitológia megerősödött, és még a szóban forgó gyűjtemény első kiadásának idején általánosan elismert volt, mára túlhaladottá és idejét múlttá lett”. Haltrich a mitológiai iskola követője volt, mégis kézirataiban olvasható kételyei arra engednek következtetni, hogy gondot jelentett számára a mese lényegének megközelítése. Mitológiai tartalmán túl szakértőként is izgatta a mese: „Arról a sajátos értékről, amelyekkel ezek a népmesék rendelkezhetnek, nem merek most valamit is mondani, mivel nem tudom biztosan, van-e valami egészen különleges bennük. Az eddigi számtalan írásos feljegyzésben semmi analógiára nem lelt, de az élő hagyományozásban volt rá példa. Ha egyébként semmi újat sem hoznak, bizonyítékul sem szolgálhatnak már ismert mesék sajátos formálásáról és elterjedéséről.” Ezért gyűjteményének összeállításakor arra figyelt, „barátságos ajándékként” adja vissza a paraszd háznak a saját erejében vetett hitét, a polgári családnak pedig azt, amit elvesztett, és végül a határon kívül is egy népcsoport részvételét tudatosította a német kultúrában, különösképpen a törzsgyökeres vonásokat. Ezért a tulajdonképpeni mesék és elbeszélések mellé tréfás elbeszéléseket, sőt mondókákat is felvesz, mert azt vélte, tükröződik bennük valami ennek a népességnek a pszichológiájából és életmódjából (50., 51., 52. sz. mese: Die beiden Prahler und der Bescheidene, Der lateinische Junge, Die missratene Gelehrte), ha narratológiai szempontból nem annyira sikeresek is (56. sz. mese). Ezért jelenhetnek meg a gyűjteményben olyan darabok, amelyekben románok, székelyek és cigányok fordulnak elő (19., 84., 124., 125., 126., 127., 128., 129., 130., 131. sorszámú mesék), példát mutatva a sajátosan helyiből, a népek és a kultúrák egymás 70
