Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
mesék mindegyik kiadását átcsiszolta, a kinyomtatott meséket már alig dolgozta át. Csupán az 1882-es kiadásba először felvett állatmesék kivételek, amelyek elbeszélésük jellegében sokkal szorosabb kapcsolatban vannak a nyelvjárással, a sajátos kifejezések pedig megtalálhatók a lábjegyzetekben. Pl. így kezdődik a helyi atmoszférát megteremtő 89. sz. állattörténet, A ágány, a farkas, a róka és a szamár a farkasveremben-. „Fürchte dich nicht, Grauchen, ich bin ja der Midi von Graben, der deine Schuhe beschlagen hat”. Mennyivel többet mond ennél a szász nyelvjárás román és magyar szótöredékekkel vegyített bras só földvári változata: „Scjirkechen, lass die Frike, ech ba detMidi vun det Geratsch, di denj Geschack gepatkolt hat!” A végleges szövegváltozatból több nyelvjárási elem kigyomlálódott, de a megmaradt szavak és kifejezések a kérdéses átnémetesítés ellenére a nyelvjárás ismerőinek az élő mesenyelv konkrét képeit közvetítik. Ezért ma, amikor az egyéni elbeszélői stílus tiszteletben tartása a mesekutatás alaptörvénye lett, nincs semmiféle bűntudat a mesélő szavaihoz való túlzott ragaszkodás miatt. Másrészt egyet kell értenünk Haltrichhal abban, hogy nem tudta megközelíteni példaképét, a Grimm-testvérek gyűjteményét. Erről másként vélekedik Wilhelm Grimm, aki elismeri Haltrich munkáját egy 1856. július 8-án írott köszönő levelében a neki elküldött, frissen megjelent mesekönyvről írja: „Az ön bemutatása is egyszerű, természetes és megfelelő”. Jóllehet a 39. számú meséből (A királylányról, aki a kastélyából mindent lát a birodalmában), amelyet Grimmék 1857-ben gyűjteményük hetedik kiadásába bekebeleztek (191. sz. Das Meerhäschen), szinte egyetlen mondatot sem hagytak meg eredetiben. Sehol sem maradtak meg összefüggően Haltrich meseelméleü nézetei, ám közvetett módon benne rejlenek a gyűjteményben. A sorszámok szerinti elrendezés, a Grimm-testvérekhez és követőihez való igazodása azt bizonyítja, hogy a meséket a régi mítoszok maradványainak tekinti, és a mesehősökben „döntően és láthatóan mitikus okokból” mitikus alakokat (isten, szürke köpenyes öreg —Wodan) vél felfedezni. Nem kizárólagosan a mesei mítoszról, ill. a mese mitikus felfogásáról van szó J. Haltrich esetében, inkább az egységes nemzeti, össznépi mítoszról, amelynek történeti része, megőrzője a mese. Megismerése segíti, alakítja a nemzeti önismeretet, a kollektív identitástudatot. Dolgozatcímei is arra utalnak, elhivatott volt a helyi népi kultúrát magával a néppel és nyelvével való analógiában tudatosítani (Die Stiefmütter, die Stief- und Waisekinder in der siebenbürgisch-sächsischen Volkspoesie. Wien, 1856., Die Geschichte von Sächsisch-Kegen seit den letzten 100 Jahren. Kronstadt, 1857., Klan %u Vorarbeiten für ein Idiotikon der siebenbürgisch-sächsischen Volkssprache. Hermannstadt, 1865., Deutsche Inschriften aus Siebenbürgen. Festgabe der Stadt Schässburg an die Mitglieder des Vereins für siebenb. Fandeskunde. Hermannstadt, 1867., Zur Kulturgeschichte der Sachsen in Siebenbürgen. Hermannstadt, 1867., Die Macht und Herrschaft des Aberglaubens in seinen vielfachen Erscheinungen. Hermannstadt, 1871., Zur Volkskunde der Siebenbürger Sachsen. In neuer Bearbeitung herausgegeben vonj. Wolf. Wien, 1885.). Az erdélyi német néphagyományt pedig a „a nagy törzs forgácsáénak tekinti, állatmondái [Zur deutschen Tiersage, 1855.) és népmeséi (Deutsche Volksmärchen aus dem Sachsenlande in Siebenbürgen. Berlin, 1856.). szolgálnak erre bizonyítékul. Az erdélyi német szellemi nép hagyomány mitikus tartalmaival J. C. Schullert követően mindenekelőtt F. W Schuster foglalkozott 1870-ben megjelent háromszáz oldalas értekezésében (Deutsche Mythen aus siebenbürgischen Quellen, megjelent az Archiv des Vereins für siebenbürgische Fandeskunde, N. E, Bd. IX., X.). Schuster itt nem említi Haltrich 69
