Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
a kutatott alapfenomén artikulálásában egyaránt szerepet kap. Itt érdemes megemlítem a következőket: annak ellenére, hogy különösen a múlt század végi Heidegger-kutatásban felerősödtek azok a hatástörténeti érvelések (különösen igaz ez sajnos olyan monográfiák esetében is, amelyek pozitív hozadéka az kellene legyen, hogy Heidegger és Arisztotelész „együttgondolkodásának” elemzését de facto véghez viszik, (mint amilyen például Ted Sadler, Heidegger and Aristotle címmel napvilágot látott munkája ) és amelyek érdeklődésének előterében kizárólagosan azok a módok álltak, ahogy a német gondolkodó által olvasott filozófusok és teológusok körvonalazódó egzisztenciálfilozófiájára kihatottak, illetve a közben alakuló, majd 1927-ben közzétett eredeti filozófiai látásmódja hogyan befolyásolta folytonosan a filozófiai hagyomány értelmezésében, nehezen lehetne azt állítani, hogy Heidegger Arisztotelész-értelmezéseiben nem lépte volna túl egy valóban filológiai vizsgálódás módszertani kereteit, annak ellenére, hogy — mint az arisztotelészi alapfogalmakról szóló marburgi előadásának bevezetőjében állítja —: ha a filológia a kimondottak megismerésének szenvedélyét jelenti, akkor az, amit művel, filológia. Véleményem szerint állítása elvben verifikálható lenne egy előzetes és minden szóban forgó hatástörténeti tudatot nélkülöző Arisztotelész-értelmezéssel, amely hasonló belátásokra jutna a mozgás fenoménjét illetően. Csakhogy e szövegek értelmezése egyre kevésbé tűnik függetleníthetőnek a heideggeri szöveghermeneutikai és általában a filozófia művelésének általa rögzített módszereszményétől, valamint azoktól a kiemelt fenoménektől, amelyek egyaránt bírtak vezető szereppel az ő interpretációjában, ugyanakkor hatnak ki akaratlanul a mi Arisztotelész-értésünkre is. Az értelmező vizsgálódást a filozófiai kutatás rangjára emelő előfeltevések közé Heidegger az eredeti arisztotelészi fogalmiság elfoguladan és előítéletmentes megismerését, azaz Arisztotelész qua Arisztotelész gondolkodásának megismerését, a fogalmiságnak a tudományos kutatás lényegeként való elismerését, a tudománynak magának mint az ember egzisztenciájának lehetőségeként való megértését és művelését, az emberi életnek mint öntételező önállóság lehetőségének vállalását, és a megismerés által hozzáférhetővé tett múltnak jelen- és jövőformáló erejét sorolja. Az előadás filológiaiként történő önmeghatározása tehát ezeknek az „eltúlzott” követelményeknek a régiek olvasásának gyakorlatával és (be)gyakoroltatásával történő felfüggesztése a magától-értetődő és a régi ösztönének elültetése szerény céljából.74 Visszatérve a létmegértéshez tehát, amiben a görög filozófia otthonosan mozog, Heidegger szerint a határoltság mint a jelenlét (Da) alapvető karaktere által jellemezhető/’ A határ ennek folytán egy olyan létvonásnak bizonyul, amely általában a dolgoknak, a kéznéllevőnek mint meghatározottnak felismerését, meghatározhatóságát és megragadhatóságát lehetővé teszi, a kéznéllevő részeként7 végső soron annak oűa/a-ja is annyiban, hogy megszűnésével maga a dolog is megszűnik (ávaipovpévcov ávaipehai). Az már nem is kérdés, hogy a létezőnek a határa megszüntethető-e, hiszen a létezés ebből a szempontból nem egyéb mint folyamatos „határsértés”, a határok folytonos felszámolása és újrarajzolása. A keletkezés és az elmúlás is a két létező, az elmúló, majd az abból keletkező határainak egymásba történő átváltása. Határa azonban nem csak a testszerű, elhatárolást eredményező (ópí(av) felületekkel rendelkező dolgoknak vagy matematikai entitásoknak van, hanem a mozgásoknak és cselekvéseknek is. Következésképp a talaj, amiből a görög létmegértés fogalmisága kinő, 54
