Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
át van hatva a határszerűség (Grenyhaftigkeit) létkarakterétől: a létező és annak megjelenésmódjait felmutatón hordozó alapfenomének a határ mint alapvető létmeghatározottság által válnak hozzáférhetővé, sőt már a hozzáférés módja (Zugangsweise) is mint a világ megszólításának és igénybevételének (itt Heidegger az ’das Ansprechen’ és az ’in Anspruch nehmen’ értelmi konvergenciájának enged teret) önmaga számára egyre nagyobb kizárólagosságot követelő tulajdonképpeni módja, a Aóyoq is tendenciózusan az elhatárolás (meghatározás), ópiapóq18 értelmében válik használatossá. A mozgásnak határa van, de nem abban az értelemben (mint azt az előző fejezetekben is láttuk), hogy valahol elkezdődik és véget ér: a határ lényegileg tartozik hozzá a mozgáshoz mint saját létkaraktere (ovaía). Egy véget ért vagy célba ért mozgás határa, mint az a pont, amelyben a mozgás megállapodik, önmagában nem tekinthető a mozgás pópiov £vw7rúpyov-jának, kéznéllevősége részének, mert az, amiben abbamarad — még ha bizonyos értelemben részének tekintjük is — ebben az elválasztásban és puszta célként tételezésben egy olyan állapotot képvisel, amiben a mozgás felhagyott mozgásnak lenni, amiből az kivonta magát — az által, hogy megszűnt. A határnak ez az értelme, a téA£iov’9 a mozgás eidetikus struktúráját tárja fel, amelynek fényében minden kéznéllevő mozgás KÍvr\oiq áreAíjg-nek, befej ezeden mozgásnak bizonyul. Arisztotelész a befejezetlen mozgásokat megkülönbözteti az evreAé^E/a-tól, a teljesültségtől és az évépyeia-któl, a beteljesedett tevékenységektől, működésektől (mint amilyen az erény szerinti tevékenység, a látás és a gondolkodás)/ Jóllehet a mozgás áreXr/q és nem réXeiov, mégis célra tart, a határa ott van valahol. Csakhogy a mozgást a eleve valami meghatározatlanságként észleljük: meghatározatlan jellege az, ami a mozgót nem engedi határaiban maradni, meghatározásával pedig áreAí/c-jellegét szüntetjük meg; ettől a mozgás nem lesz tíXeiov, egyszerűen csak nem-mozgás. A mozgás különböző meghatározáskísérletei (pl. a platóni) annak bizonyítékai, hogy sajátos kategóriák segítségével a meghatározás mégis véghezvihető úgy, hogy ne sérüljön a mozgás âreAfjţ-jellege, de gyengüljön a meghatározadansága. Van azonban a mozgás meghatározadanságának egy másik aspektusa, amiről röviden szólnunk kell. A mozgás meghatározadansága nemcsak abból ered, hogy azt sem a lehetőség sem a valóság szerinti létezők körébe nem lehet besorolni, hanem hogy az azt kiváltó népaq, az áyadóv nem mindig az, aminek látszik: (paivópsvov áyaOöv lehet, amely átveszi a jó helyét. Ha minden mozgás és cselekvés eidetikus struktúráját a jó határozza meg, amire azok éppen irányulnak, akkor ebben az értelemben a cpaivópevov áyaöóv-nal mint határral rendelkező mozgások is látszatmozgásokként érthetők. Hogy a problémaösszefüggés másik (újkori) filozófiai velejéig (is) visszautaljunk, érdemes felidézni itt azt, amit Kant A transzcendentális dialektika első szakaszában mond: „Ami viszont az erkölcs, a törvényhozás és a vallás elveit illeti, melyeknek terén csupán az ideák teszik egyáltalán lehetővé magát a tapasztalatot (a jó tapasztalását), jóllehet soha nem fejeződhetnek ki benne maradéktalanul, nos, itt Platón egészen különleges szolgálatot tett, amit csak azért nem ismernek el, mert éppen azon empirikus szabályok alapján ítélik meg, melyekről maga a tapasztalat mutatja ki, hogy nem lehetnek érvényes elvek. Mert a természet vonatkozásában a tapasztalat bocsátja rendelkezésünkre a szabályokat, és a tapasztalat szolgál az igazság forrása gyanánt; ám az erkölcsi törvények vonatkozásában a tapasztalat (sajnos!) a látszat szülőanyja, és ha annak törvényeit, amit tennem kell, abból kívánom 55
