Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
náris önmozgásnak határa, azaz kerete van.6 A határoltság következésképp ezeknek a mozgásoknak kiemelt közös jellemzője; másrészről pedig az állati mozgás a saját egyedi megjelenés-sokaságaiban megnyilvánuló külsőségessége önmaga tulajdonképpeni ápgr}-inak. És valójában ez utóbbi a probléma, hiszen az állati mozgások határoltsága és az égitestekétől való különbsége nem érthető meg kizárólag ennek az idő- és térbeli határoltságnak és különbségnek pusztán empirikus tényéből, hanem feltehetően csak a mozgások TsXog-inak természetéből. Ezzel pedig eljutottunk a minden mozgás céljára vonatkozó szókratészi alapkérdéshez, ti. ahhoz, hogy mi a jó, az áyadóv. A hagyományos tudományfelosztás alapján cselekvés- és mozgáselméleti szempontból a jó fogalma meglehetősen problematikus, hiszen itt sokkal tágabb értelemben használatos mint etikai kérdésekben, ahol a jónak mint a törekvés tárgyának tudatosítottnak kell ahhoz lennie, hogy adott esetben egyáltalán erkölcsös cselekvésről beszélhessünk, míg mozgáselméleti szempontból általában minden mozgás jóra (jószágra), javakra irányul - attól függetlenül, hogy azok „valóban” jók-e vagy sem. Azonban még ha helyénvalónak is tűnik a tudásterületek ilyen megkülönböztetése és kutatásaik különválasztása, az áyadóv-nak a szublunáris világban megnyilvánuló egyetemes jellemzői jelentéktelenné teszik ezeket a klasszifikálásokat. Az áyadóv legfontosabb jellemzői a De motu animalium alapján a következők: ópEKTÓv, Siavorjwv, téXoq, népaq és ov eveica. Az ópeKTÓv és a Scavorjmv a npoaípemq által a npaxTíov réXoq körében maradnak, ezért a (gyakorlati) jóról nagy általánosságban annyit mondhatunk, hogy az a mozgás és a cselekvés végcélja, határa és miért-valósága/kedvéért-valósága (ez utóbbi a oh evoc a, ami németül: worumwillen, angolul: for-the-sake-of-which). A jónak ez a három momentuma a lelkes lény mozgásával együtt tételeződik, tehát sohasem mint az önmagában vett jóé. Ha csak cél és az a dolog lenne, aminek kedvéért a mozgás történik, akkor a jónak a mozgáshoz való lényegi hozzátartozása nem lenne ennyire magától értetődő. De a jó lényegében határ is, népaq, önálló léte csak annyiban van, amennyiben a határnak van. Márpedig ez utóbbinak csak a határolttal együtt tételezett léte van. Kétségtelen tehát, hogy az állatok mozgásáról szóló arisztotelészi elmélet legnehezebb kérdésköre a mozgás, illetve a végcélként, valamint a cselekvés lehetőségeként és teljesültségeként adott jó összefüggése. Fejtegetéseink szempontjából elég ha kettőt említünk meg a további nehezítő körülmények közül: a jó mint végcél és a megfontolás (ßovXr\oic) tárgyát képező megtehető jó között nincs azonossági viszony, sőt a mozgás létrejöttéhez szükségszerűen különbözniük is kell, valamint a látszólagos jó átveheti a jó helyét. Ezeknek a problémáknak látszólagos különállása mélyén lényegi összetartozás rejlik, hiszen a megtehető jó a lehetséges dolgok körét fedi le, míg a végcél a lehetőségek megvalósulása a jóra irányuló mozgásban. (A híres praktikus szillogizmus alapgondolata, hogy a cselekvést előkészítő, illetve kiváltó két „premissza” külön-külön a jó és a lehetséges formájával bír.)" (...) Heideggernek az 1924-es, utólag Grundbegriffe der aristotelischen Philosophie címmel megjelent, a marburgi egyetemen tartott előadásaiban kimondottan a mozgás fenoménjének arisztotelészi fogalmisága a kifejtés tárgya, és ebben a népap mind a fogalmiság, mind 53
