Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
maszkodik, ami önmagán kívül található, ezáltal pedig önnön konkrét mozgásfolyamatával a kozmosz közveüen, kezdetszerű adottságát igazolja: a kozmosznak valamelyik része számára azt a biztos alapot képezi, amelyről elrugaszkodva és amelyre támaszkodva mozgását végezheti. Ennek következtében a természetes mozgások vizsgálata az elvárásokkal szemben folyamatosan rá van utalva a kozmosz — és azon belül az égitestek tökéletesnek látszó — mozgását elő feltételező holisztikus vizsgálatára is, hiszen a mozdulatlant mindig a mozgás viszonylatában tudjuk megragadni. A hasonlóság és összetartozás mechanikus alapjára emellett egy nem elhanyagolható intencionális hasonlósági viszony is ráépül: az állatok az örök létezők hasonlóságára végzik mozgásukat. A hasonlóság itt mégsem e létezők mozgástípusainak azonosságát mondja ki, hanem mozgásaik céljának azonos voltát. A cél, a téXoc; azonban nem egységes, hanem sajátos széttöredezettséget mutat, ezért nem állíthatjuk minden fenntartás nélkül, hogy maga a jó, az osztatlan áyaűöv tételeződik minden mozgás számára. Tény, hogy a kozmosz minden mozgó lénye mozgásában egyfajta jóra irányul, mégis van egy lényeges különbség a szemlátomást tökéletes körmozgást végző, a legkülső szférán található égitestek és a szublunáris világban mozgó lények mozgása között. A különbség abban áll, hogy az áyaűöv mint cél a szublunáris világban ugyanúgy érvényben van, de felismerése és tulajdonképpeni célként tételezése többszörös akadályba ütközik. Mindennek elsősorban az az oka, hogy az áyaűöv a Hold alatti világban nem jelenik meg a maga tisztaságában, hanem csak az intencionális tárgyak (npaKTÖv) sokaságán átszűrődve. A jónak ezt a „manifesztációját” nevezi" Arisztotelész a teendők körében mutatkozó célnak: tcüv npaxTwv TÍXoq. Hogy pontosabb képet kapjunk erről a kérdésről, röviden vázolnunk kell az állati mozgásnak a De motu animaliuttbzví kifejtett teleologikus struktúráját. ’ Eközben már teljes volumenében tapasztalhatóvá válik a hangsúlyeltolódás a mozgás és a cselekvés között is. (Ezért — ha van egyáltalán ennek bármilyen jelentősége — joggal állíthatjuk, hogy a mű legalább annyira tekinthető cselekvéselméleti értekezésnek, mint motivációelméleti traktátusnak.) Az állati mozgás „belső” okainak irányába haladva továbbra is adott marad a lehetőség, hogy a változás fizikális eseményfenoménjét az élőlény közepén végbemenő, szívtájéki termodinamikai folyamatokból kiinduló kauzális láncolatba helyezzük, csakhogy ezzel továbbra is a folyamatok puszta mechanikus leírásában maradunk. Ugyanis ebből a külsőleges perspektívából nézve változatlanul elenyésző marad a különbség a lelkes és lelketlen mozgók között: ennek folytán az állati mozgásnak puszta helyváltoztatásként stb. való definiálása mindenképp egy felületes megközelítés eredményének bizonyul. Mert ha például a járást a helyváltoztatás egyszerű szinonimájaként értjük, mellőzzük annak lényeges határozmányait, amelyek által a járás tulajdonképpen azzá lesz, ami, mármint egy meghatározott célra irányuló cselekvés. Általában nem egyszerűen csak járni szoktunk, hanem sétálunk, sietünk, bóklászunk, vándorlunk, lopakodunk, közlekedünk, amelyeknek során az egyik térbeli helyről a másikra való eljutásunk a járás valamire-valóságának puszta lokomóciós külsőségessége marad. Merő fizikális tényként, amely ezt a külsőségességet érvényre juttatja és fenntartja, elválaszthatatlanul jelen van a járásban is a helyváltoztatás folyamata, de csak mint olyan „fizikális” keret, amiben egy helyváltoztató lény egyáltalán járó lényként mutatkozhat meg. Itt két dologra kell felfigyelnünk. Először: a helyváltoztatást keretnek neveztük, s ez nem önkényes tett már csak azért sem, mert minden szublu-52
