Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

társ angol filozófus sci-fi gondolatkísérlete a Reasons and Persons 10. fejezetében. Képzeljük csak el, hogy a jövőben a teleportálás lehetséges. Ahelyett, hogy hónapokon át űrhajóval utazzunk a Marsra, csak megnyomjuk a földi teleportáló fülkében a gombot, és a Marsra juttatott információk alapján a másik bolygón egy pillanat alatt újra összeállítanak, az eredetit pedig az egyszerűség kedvéért és a zavarok elkerülése végett megsemmisítik. Miben különbözik ez az eredeti példány szempontjából a haláltól, ha egyszer a tudatfolyam kontinuitása garantált — továbbra is van tehát valaki, aki „én”, csak éppen nem én mint jelenlegi önmagam vagyok az? Álproblémának tűnik, csakhogy — elég itt arra gondolni, hogy neuronjaink havonta lecserélik minden alkotómolekulájukat — valóban így utazunk egyik pillanatról a másikra.

A filozófusokat szívesen bosszantják azzal is, hogy tevékenységük „elmélkedés a lélek halhatatlanságáról”. Holott, mint azt a mindennapi tapasztalat — például az agyi érkatasztrófát szenvedett idősebb rokon esete — sajnos készséggel igazolja, a „lélek” nemcsak hogy nem halhataüan, hanem a testnél halandóbb. A nyugati filozófia platonikus-keresztény főáramát tekintve a kritika jogos, sőt a modern filozófia alapító atyja, a test-lélek dualizmust megerősítő, egyébként számos premodern hagyományt sok szálon folytató René Descartes esetében is az. Híres gondolatkísérletében Descartes egy olyan „csaló démon” lehetőségét veti fel, aki megtéveszt a külső, fizikai valóság létezése kapcsán, beleértve akár saját testemet. Csakhogy minél jobban sikerül a megtévesztés, annál biztosabb, hogy a megtévesztés tárgya, én magam létezem. Márpedig ha a kételkedés a fizikai tárgyak létezése kapcsán elvileg ennyire könnyen megy, a gondolkodó, kételkedő, esedeg megtévesztett stb. én kapcsán pedig sehogyan sem, úgymond világos, hogy a kettő egészen másfajta, teljesen különálló és függeden valóság.

A természettudománnyal, agykutatással lépést tartó modern analitikus filozófia a múlt században nemcsak utóvédharcokra kényszerült, kapitulált, hanem előbb egyenesen átállt a materialista, a tudatot a test működésére „fantáziádanul” visszavezető (redukcionista) ellenfél oldalára. The Concept of Mind című munkájában Gilbert Ryle egy gondolatkísérlet segítségével veri el a port Descartes-on. Képzeljük el, hogy egy külföldi ismerősünk Kolozsvárra látogat, és arra kér, hogy mutassuk meg neki a Babeş-Bolyai Tudományegyetemet — amely itt az eszmei konstrukció, a tudat megfelelője. Sorra eltaxizunk a Farkas utcai főépülethez, az egyes karokhoz, könyvtárakhoz, végül a Kőkertet, a diáknyelven „Hányingerként” emlegetett Piezişă utcát, a kocsmákat és a bentiakásokat is megnézzük, vagyis a BBTE összes anyagi komponensét. Rendben van, mondja a turista, de még mindig nem láttam magát a híres egyetemet! Csakhogy az egyetem éppen ez, a város különböző pontjain ténylegesen létező, szemmel látható anyagi részek összjátéka és működése, semmi több.

Vagy valami más is? A hagyományai, hangulata, levegője, „szelleme”? Thomas Nagel What Is It Lake to Be a Bat? (Milyen lehet denevérnek lenni? 1974.) című dolgozatában arra kér, hogy képzeljük el, milyen lehet echolokációval, hang alapján tájékozódó denevérnek lenni. Nem tudhatjuk, mivel még sohasem voltunk denevérek. Van tehát a denevér, a kutya vagy a macska, általában a tudat természetében valami irreduktibilis, kívülről, a harmadik személy perspektívájából leírhatatlan, megfogalmazhatadan és csak egyes szám első személyben hozzáférhető minőség. Ehhez képest: milyen lehet kőnek lenni? Talán sem-48