Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

Smith meglesi a homokba rajzoló Picassót. Földbe gyökereznek a lábai, egyszersmind rohanna vissza a hotelbe, valahonnan ásót ragadni, kibányászni, megmenteni az omlós homok legalább egy tömbjét, vagy kőművesért, hogy gipszlenyomatban őrizze meg a művet, esetleg fényképezőgépért, hogy „megörökítse”. Picasso végül csendben távozik, Smith pedig a befogadás, a megőrzés (?) egyedüli lehetséges módját választja, tekintetét a homokra szegezve fel-alá járkál a parton, mígnem mindent elmos a sötétség és a tenger. A számára egyedülállóan értékes műalkotást, az idő múlásának kitüntetett pillanatát csupán egyetlen módon őrizheti meg — éspedig úgy, hogy folyamatosan elmúlni, veszni hagyja.

De a másolatnak talán nem is igazán volna mire hasonlítania. Mikor van „készen”, melyik pillanatban van az eredeti mű teljesen „önmagánál”? Talán ha a lejátszódása, saját hatástörténete végére ér — egy kissé pátoszosan szólva: éppen a megsemmisülésben? A tenger által nyaldosott, szélfútta homokba rajzolt Picasso-remekműnek, egy csupán az előadásban vagy az olvasatban létező, „élő” versnek vagy zongoraszonátának vajon melyik az eredetije? A vers kézirata „eredetibb” példánya valamilyen értelemben, mint a sokadjára antologizált? Ha a színházi előadás kapcsán minden további nélkül elfogadjuk, mi több, az előadás részének érezzük az elmúlást — miért és mit is restaurálunk abban az esetben, ha a festmények idővel fakulnak, sötétednek? Hiszen a legmaradandóbb márványszobor sem örök, fridzsiderbe rejtett pillanat, hanem szintén performansz, előadás.

A saját folyamatszerűségében elkülönböződő, relatív önazonosság, szűkebben véve pedig a megőrzés, restaurálás és identitás klasszikus paradoxona a „Thészeusz hajója”. „Azt a harmincevezős gályát, melyen Thészeusz a fiatalokkal Krétába hajózott és épségben hazatért, az athéniak egészen Phaléroni Démétriosz idejéig megőrizték. Az elkorhadt deszkákat és gerendákat időnként újakkal és erősekkel cserélték fel, így a bölcselők is ezzel a hajóval példálóznak, amikor a »növekvőről« vitatkoznak. Egy részük azt állítja, hogy a hajó ugyanaz maradt, más részük pedig, hogy megváltozott.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. 23.) Ehhez hasonlóan John Locke kedvenc lyukas zoknija kapcsán tette fel a kérdést, hogy vajon hány folt felvarrása után szűnik meg az eredetinek, „ugyanannak” lenni.

Bármennyire fájón érint is azonban az esetenként fetisizált fizikai tárgyak, például a műalkotások bizonytalan létezése az időben, még fájóbb lehet ennél saját elmúlásunk. Maga az emberi test ugyanis Thészeusz hajója — és persze éppígy, tapasztalatilag még nyilvánvalóbban ilyesmi a tudat. Sejtjeink és gondolataink folyton cserélődnek, sőt testünk és tudatunk egészséges élete, megfelelő működése pontosan ez az állandó halódás. Egységes személy mivoltunk — Wittgenstein egy másik hasonlatát kölcsönvéve — legfeljebb egy fonál egységéhez hasonlítható, amely nem azon múlik, hogy egy szál a kezdettől a végéig végigvonul-e rajta, hanem azon, hogy elég sok szál fonódik-e össze „benne”. Énünk egyik pillanata közvetlenül rokon valamivel, amit énünk egy előző pillanatának tekintünk, ilyenként ismerünk el — függedenül attól, hogy éber állapotban vagy egy álomban tesszük ezt —, de egyébként nincs semmi, ami az egész fonálon végigfutna, legfeljebb „a szálak hézagmentes összefonódása”, ami persze nem „valami” (szubsztancia), hanem csupán az említett hiány pontosabb szerkezeti leírása (vö. Filozófiai vizsgálódások. 67. §). Ha pedig az én semmi anélkül, amit hordoz, hogyan hordozhat bármit?

Valós - kvázi semmis — létállapotunk még pontosabb képét nyújtja Derek Pariit kor-47