Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
fenntartott rovata, a Tiszta bestéd, az Ellenzék 1939 októbere és 1940 közötti melléklete, a Vasárnapi Spp mind történeti, mind irodalomtörténeti szempontból megkerülheteden teljesítmény. A Bernáth László által gondozott és Dávid Gyula mikrofilológiai jegyzeteivel ellátott 1981-es Kriterion-kötet, a Tiszta bestédet annak idején Kacsó Sándor véleményezte. Ebből idézem: „Egy nagyon nagy írót revellálnak így együtt ezek az írások. Egy nagyon nagy embert, akit a népéhez való hűség, az emberiséghez való kötődés erkölcsi parancsának mély megbecsülése, a természetes emberi érzésekből fakadó igazság történelmi erejének felismerése olyan bölcsességgel ruházott fel, hogy példaképe lehetett népének. Ebből a szempontból Tamási Áron talán kivételes és egyedüli jelenség az európai irodalomban.” A Kriterion által vágott csapást 1982-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó szélesítette a kétkötetes Jégtörő gondolatokkal, majd 2000-ben a Palatínus a Gondolat és árvasággal, illetve 2001-ben a Szellemi őrséggel. A Nagy Pál gondozásában megjelent vállalkozás a Tamási-publicisztika eddigi legteljesebb gyűjteményének tekinthető, bár nyilván ez sem hiánytalan. Sipos Lajos, az író monográfusa tíz évvel ezelőtt a Vasárnapi Sgót párhuzamba állította Szabó Zoltánnak a Magyar Nemzet hasábjain 1939 júliusától egy éven át szerkesztett Szellemi Honvédelmével. Mindkettőben a jövendő lehetőségeinek mérlegelése vált vezérszólammá — írta —, „a nemzeti létezés és az önmeghatározásra tett kísérlet vált központi gondolattá” (109.). Szellemi őrség dolgában nagy örökséget jussoltunk tehát a negyven éve elhunyt Tamási Árontól. 4. Akárcsak Kós Károlytól. Aki - miként a Pallas-Akadémiánál megjelent impozáns publicisztika-kötete bizonyítja — a kisebbségi önszerveződés elősegítésére lépett az 1921 őszén megindult Vasárnap vezérpublicistái sorába. A lap első számába írt beköszöntője alighanem közírói ars poeticának is tekinthető. Irányt mutat, rávilágít a közéleti cselekvés módozataira. Ekképpen: „Nemesítő, felvilágosító, erősítő, igazságért bátran harcoló munka ez a mi munkánk, amit nem befolyásol semmi, csak a tiszta meggyőződés. Nem korlátoz semmi, csak az igaz lelkiismeret. Nem buzdít semmi, csak az a hit, hogy a ránk szakadt hivatás kötelességének ébredtünk a tudatára” (Jószívűjó ember, kapumon bejöhetsspj. Gyakorta hivatkozik az összefogás szükségességére: „Meg kell ismernünk egymást újra, Erdély kiszakadt, elárvult, dolgozó magyarsága. Szólítsuk meg egymást mi, akiket a sorsítélet a világ nagy perében ez alkalommal elmarasztalt” (Tanulságok). Arra buzdít, hogy szervezetten lépjünk fel jogaink kiharcolása, védelme érdekében: „Össze kell fognunk, a népben rejlő minden erőt tömörítenünk, különben elpusztulunk egyen-egyen, mint emberek és összességünkben, mint nemzet. [...] A magyar népnek ki kell verekednie, és el kell fogadni az új államéletben azt a helyet, amelyhez joga van, s amelynek kiharcolása nélkül pusztulás fenyegeti” (Népmozgalmak Erdélyben). A Kiáltó szó hangja ott rezonál a Vasárnap hasábjain is: „elég volt már a hallgatásból, elég a semmittevésből, elég a néma várakozásból, elég a sírásból és panaszkodásból, elég az álmodozásból és a sültgalamb-várásából” (Zászlót bontott Kolozsvár). És mert továbbra is letargiát tapasztal, így inti kortársait: „...nemcsak jogunk, de kötelességünk is az, hogy magunk határozzunk sorsunk, jövendőnk felől, és a magunk akarata legyen az egyetlen akarata, az egyetlen vezetője, az egyetlen parancsolója Erdély 37
