Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Szépirodalom

valójában egy nagyon gonosz ember volt, kapzsi és nagyravágyó, és csak az alkalmat leste, hogy miként tud hatalomra jutni, lehetőleg azonnal.

És aki rosszban sántikál, az bele is botlik az első boszorkányba, aki véledenül pont ott téblábol, ahol a madár se jár, csak a gonosz ember.

Aztán hogy így megtalálták egymást, ki is sütötték gonosz tervüket a rend és a királyság megdöntésére.

Ide figyelj, te Uk, de jól, mostantól a neved nem egyszerűen csak Uk, hanem sok Uk, akárhány, akármi és akármennyi, csak kimondod, úgy lesz, lehetsz Ukmuk, vagy Ukmukfuk, vagy Ukauka-Ukaka, de az mondjuk még mindig csak négy ismédés. A lényeg, hogy mágikus erővel ruházlak fel, és ezentúl bárkit megehetsz, akinek a nevében kevesebb ismédődés van, mint a dedben, vagyis ténylegesen is bárkit, mert ha csak kigondolod, máris a tiéd a leghosszabb név. De egyre vigyázz, azt a szót nem ejtheted ki a szádon, hogy befallak, semmilyen ragozott formában, mert rögtön oda a varázserőd.

És ahogy ezt kimondta a vén szipirtyó, el is tűnt Uk, vagyis akkor más sok-Uk szeme elől.

Más se kellett neki, rögtön ki is próbálta új erejét. Arra jött egy favágó.

Hát te ki vagy? — kérdezte Uk.

Én Uncsi Jancsi vagyok — felelte.

Hát ez is valami? Én Ukamuka Ukmukfuk vagyok - és azzal hopp, be is kapta Jánost.

Aztán jött egy kádár, akinek neve sem volt, és annál bármelyik név hosszabb, meg egy Úrimúri Marihari nevű háziasszony, meg egy Úristenmentsenmeg Engemetse nevű pap, mind Uarartó tartományból, akkoriban még ispánságból, de ez sok-Uknak csak gyerekjáték volt, rajta ki nem fogott senki ember fia, vagy lánya. Mert az áldozatban mindenki egyenrangú volt. Aztán felsétált nagy hetykén Urduk városába, és befalta a kormányzót, akarom mondani ispánt, és az egész udvarnépét. Azt, hogy befalta, nem mondta, csak megcselekedte, utána felült a trónra, és megpihent. Bár az nem volt trón, sokkal inkább a többinél nagyobb és díszesebb szék, nagy kar- és háttámlával, de ő már trónnak gondolta, és biztosan tudta azt is, hogy napok, esedeg hetek múlva már a 14. Betűkirály, Béla trónján fog ülni.

De addig sem volt rest, minden mit sem sejtő követet, újságírót, fotóriportert bekapott, szőröstől-bőröstől, mielőtt még bármit is mondhattak volna. Neki ugyanis mindig igaza volt.

Azért nem evett meg rögtön mindenkit, mert különben kin uralkodott volna, ki működtetette volna az országot, ki félte volna őt — főleg a szántóvetők, a kovácsok, borászok, úgy általában a dolgozó emberek közül kegyelmezett meg sokaknak, és az irodalmat is szerette -, de csak a prózát, a költőktől félt. De tőle azért sokkal többen féltek, már közel-távol rettegés lett úrrá egész Betűtartományon, Kádencián. Bélbor tartományba is szomorúság költözött, félelem és aggódás a sok elhurcolt családtag és adófizető polgár miatt. Megelégelte ezt a derék Bálint, tarisznyát kötött a vállára, és megfogadta, hogy addig megy, amíg el nem ér Urartóba, és így vagy úgy, de véget vet a szenvedésnek. Hogy hogy, azt igazából még ő sem tudta, de erős nyelvi tudatú gyerek volt, nem félt semmitől. Urartó viszont igencsak messze volt. Majd lejárta térdig a lábát, addig ment. Útközben sok furcsaságot látott, de még őt milyen nagy szemekkel nézték az emberek, hogy ki az a bolond,

27