Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Szépirodalom
aki odafelé megy, mikor mindenki onnan menekül, ám ő csak biccentett illedelmesen, csak nem fog megállni egy pár bolond miatt. A zarándokok régi útját követte, gyümölcsöket és bogyókat evett, forrásvizet ivott. Ha meleg volt, fütyörészett, ha fázott, akkor is. Elhagyta Csöbörcsök-országot, megtáncoltatta a Dáridó-lányokat, Esznijópiában volt eszem-iszom, Fabatkáéknál vett sok kacatot, amiket aztán a Gizdaszívűeknek sok pénzért eladott, abból jól belakott, mert nem csak vízzel él az ember. Főleg, ha még gyerek. Sárkányországon, meg a többi harminc tartományon úgy ment keresztül, hogy szinte észre sem vette, annyira elmerengélt a nagy ballagásban, mire egyszer csak arra ocsúdott, hogy az úri pártás palota előtt találta magát. Hát te meg mit akarsz, ha nem drága az életed? — förmedt rá a mogorva őr, aki azért volt mogorva, mert nem találta reggel a zokniját, azt az egyet, és fázott a lába. De legalább nem volt büdös. Meg még a foga is fájt szegénynek, ám nem volt ki meggyógyítsa, mert a sok-Uk egyike a fogorvost is megette. Hát csak pont ide jöttem, szándékosan, sőt készakarva, vezess az uradhoz rögvest, ha nem akarod, hogy itt fagyjon meg a lábad, ha sokat állsz. Na, ennek a fele sem tréfa, a másik meg igaz — gondolta magában az őr, és rögtön Ukh elé vezette Bálintot, aki bizony meg nem ijedt, pedig Ukh nagyúr igazán félelmetes volt, ráadásul a szecessziós vitrázsok is mind a földön hevertek, szanaszét. Ezen Bálint annyira felmérgelődött, hogy szinte el is felejtette, hogy miért jött, de meg az út fáradalmait is. Hát te sok bélakót befaló szocialista realista gazember, mit tettél ezzel a gyönyörű szecessziós palotával?! A milyen palotával?! És különben is, hogy merészelsz hívadanul elém állni, te senkiházi, te! - ordított torka szakadtából Uka Uka, és a földhöz csapta azt a gyönyörű Zsolnay-vázát, amit még az előző kormányzó kapott ajándékba a magyariaktól. A váza ezer darabra tört, és így még drámaibb lett a helyzet. Sze-ce-sszi-ó, te barbár - mondta nyugodtan Bálint. — És ha már itt tartunk, add elő a sokezer bélbori és kádenciai polgárt, akiket a katonáid elhurcoltak, hol vannak, mit tettél velük? Ha nem élnek, akkor kezdhetsz imádkozni, mert ez volt az utolsó összművészetgyalázásod ebben az életben! Addig nem mozdulok innen, amíg mindenkit szabadon nem engendsz, és bocsánatot nem kérsz — tőlük és tőlem. Boocsánatot?! Ééén?! Hát nem tudod, ki előtt állsz?! Megeszlek, te miszlik, mint a többi bést, egy hajszál nem marad belőletek! Csak így, simán megeszel? Nem valami gazdag a szókincsed, te urariti. Merthogy ő urariti volt valójában, és ezt Bálint rögtön meghallotta a kiejtésén. Méghogy szegény?! Na ide figyelj, te kolbászba való, vacsoracsillagtöltelék, megzabállak, hallod? Behabzsollak, beharácsollak, egyben lenyellek, fogaimmal széjjeltéplek, de úgy is mondhatnám, te kis nyelvi finnyás, hogy hiánytalanul és minden kétséget kizáróan elfogyasztalak, megráglak és megemésztelek, gyomromba töszköUek, csíkokra hasítalak, megkajállak, te leszel a borágyam, az étvágygerjesztőm, az előételem, az utóételem, lenyeffeglek a torkomon, megeszikéllek egy kicsit, szétcsikorgadak, fasírtba teszlek, onnan is kiveszlek, béveszlek a szájamba, megkenegetem veled az ínyemet, megületem veled a gyomromat, elég világos voltam? Csak ennyit tudsz? Igen zaklatott gyerekkorod lehetett. Mondd csak, beszéltek veled 28
