Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Történelem
ső-Tisza vidékén a katolikus vallás terjesztésében kiemelkedő szerepet játszott gróf Károlyi Sándor és neje, Barkóczi Krisztina, akik lelkes katolikusok lévén, vallásuk és felekezetűk érdekeinek képviseletét a szabadságharc idején s az azt lezáró szatmári békesség után is kötelességüknek érezték. Károlyiné nem értett egyet a jezsuita rendet sújtó szécsényi országgyűlés határozataival, mert attól félt, hogy ennek következtében megszűnik az oktatás Szatmáron, s a katolikus gyermekek vagy iskola nélkül fognak felnőni, vagy kálvinista iskolába kényszerülnek járni. Ebben a nehéz helyzetben elvárta férjétől, hogy oltalmazza egyházát. „Édes lelkem - írja férjéhez intézett levelében — minthogy Kegyelmed is egy az anyaszentegyház tagjai közül (...) tudom, és vagyon kegyelmednek annyi bátorsága, az igazságot ki meri mondani, vagy lesz kedves, vagy nem lesz a német világban kimondani olykor, mikor mások hallgatnak”. A szatmári egyezség után meginduló rekatolizáció meglehetős ellenállásba ütközött a Felső-Tisza vidékén. A protestánsok, akik valamely községben vagy birtokon megvetették lábukat, onnan egy tapodtat sem engedtek szépszerével, s így egyre mélyültek a vallási ellentétek. A kálvinista tartomány, ahogy ebben az időben a Felső-Tisza vidékét nevezték, nem volt többé megközelítetlen, elzárt terület. Károlyi Sándor birtokain a katolikus vallás terjesztésének elősegítésén és megerősítésén iparkodott, mert bántotta az a körülmény, hogy családjának régi sírboltja és temploma még mindig a protestánsok kezén van. Számára ezen égető kérdés megoldása nagy fontosságú lévén, ezért 1723 elején engedélyért folyamodott az egri püspökhöz, hogy a nagykárolyi ősi sírbolt és templom visszaszerzése iránt az eljárást megindíthassa. A gróf azonnal érintkezésbe lépett a város protestáns lakóival és felszólította őket, hogy adják vissza családi sírboltját és a templomot, viszonzásul pedig arra kötelezi magát, hogy cserébe a protestánsoknak saját telkén nem csak űj templomot, hanem iskolát, papi és tanítói lakást is építtet. Ebben megegyeztek, s a protestánsok nagy megelégedéssel fogadták az előnyös ajánlatot. így 1723. november 1-én Károlyi felszenteltethette visszaszerzett templomát. Lánya, Klára grófnő, Nyírbaktán szintén hozzáfogott a protestánsok által elfoglalt egykori katolikus templom visszaszerzéséhez. A katolikus vallás terjesztését szolgálta ugyanakkor Károlyi Sándor sváb telepítése is, amellyel egyrészt a birtokain jelentkező munkaerőhiányt, másrészt a katoükus vallás terjesztését szerette volna elősegíteni a tiszai részeken. A telepítés idején a csekély számú magyar jobbágyok félreálltak a svábok útjából, nem kedvelték őket, mert egy egész világ választotta el őket egymástól. A békesség végett Károlyi Börvelybe telepítette át a csanálosi, vállaji, kálmándi református jobbágyait, valamint az erdődieket Dobrára és Géresre. Figyelemre méltó az a tény is, hogy Károlyi Sándor és neje, lelkes katolikus lévén, felkarolták vallásuk terjesztését, de ez irányú munkásságukban soha nem ragadtatták el magukat, nem gyűlölték református jobbágyaikat. Türelmesek voltak a más vallásúakkal szemben, Károlyi „ellenkező atyánkfiainak nevezi őket, nem erőszakolja, csak sajnálja őket, mert meg van győződve, hogy elkárhoznak”. A fokozatosan megújuló vallási küzdelmektől háborgatott tiszai részeken nem kis bátorság kellett a katolikus vallás terjesztéséhez. Ezekben az embert próbáló időkben jelent meg a vidéken egy misszionárius, Kelemen Didák, egy minorita szerzetes, aki nagy buzgalommal munkálkodott a tiszai részek elhagyatott katolikusainak hitükben való megerősítésében. Didák prédikációinak erejével, meggyőzőkészségével igyekezett a tiszai részeken a 120
