Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Történelem
katolikus vallás számára teret hódítani. Nem tartozott azok közé, akik erőszakkal és a más vallásúak korholásával igyekeztek híveket szerezni. Ó inkább magasztos példaadásával és az emberi szeretet erényeinek gyakorlásával nyerte meg a más vallásúakat. Örömmel vitatkozott velük, beszédeiben soha nem küzdött a gúnyolódás és a korholás fegyverével. Jelszava: „Engedné az Isten, hogy minden faluban plébánia, minden harmadik faluban iskola lenne”. Munkásságának rövidesen meglett az eredménye: számos plébánia, iskola alapítása és számos hívő visszatérítése a katolikus egyház kebelébe. Legsűrűbben azokba a községekbe vándorolt el, ahol a legcsökönyösebb hitetlenség uralkodott. Misszionáriusi munkássága nem volt könnyű vállalkozás. Prédikálásáért a protestánsok nehezteltek rá, s nem egyszer kellett bántalmazásokat szenvednie. „Pápista kutya” szidalmak közepette végezte misszionáriusi feladatát. Várt türelemmel, mert, mint mondotta, „nem minden gyümölcs érik egyszerre”. Károlyi Klára grófnő ekképpen jellemezte: „A tiszai részek vallási, erkölcsi megújhodása, úgy ahogy most találtatik, egyedül Didák atya buzgólkodásának tekinthető”. Tudni kell róla, hogy a Károlyi család gyóntatójaként sűrű levelezést folytatott Károlyi Sándorral és családjának tagjaival. Károlyi Sándor Didákot és társait térítőként hívta a tiszai részekre, az úgynevezett kálvinista tartományba. A gróf messzemenően támogatta iskola- és templomépítési terveit, s e kérdésben soha nem utasította vissza a segítségét kérő minoritát. Ezért írta Didák Károlyi Sándorról e megtisztelő gondolatot: „A magától hulló fát rázogatni nem akartam”. Munkásságával bizalmasává vált számos magyar főúri családnak, úgyhogy terveinek végrehajtását, a hitélet ápolását ezentúl anyagi és erkölcsi segítséggel vihette sikerre. Rendtársaival rendszeresen járta a tiszai falvakat, kikkel örömmel dolgozott azon, hogy a katolikus vallástól elpártolt vidéket visszaszerezze. Minden szavával, cselekedetével hitet vallott, hitre térített. 1731- ben Didák atya boldogan jelentette Károlyi Sándor grófnak, hogy „az Úristennek szent kegyelméből, immár excellenciád nemes vármegyéje igaz hitben levő tagokból áll”. A szatmári békekötés után eltelt évtizedekben hamar kiderült, hogy a Habsburg-restaurációnak a vallásszabadság ügye is áldozatául esett. Sajnos az 1715. évi országgyűlés számos törvénye módosította a szatmári megegyezés pontjait és a szabadságharc országgyűléseinek törvényeit semmisnek nyilvánította. A vallásügyet pedig a szabadságharc előtti állapotba helyezte vissza, megfosztva a protestánsokat a szabad vallásgyakorlat és a közhivatalviselés jogától. Válogatott irodalom: Esze Tamás: A református prédikátorok folyamodványai II. Rákóczi Ferenchez Budapest, 1962. Szabó Konrád: Fgyháztörténelem. III. A keresztény újkor története (1517-1790). Budapest, 1980. Bíró Sándor (szerk.): A magyar református egyház története. Budapest, 1949. Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon. Budapest, 1985. Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Budapesti 988. Takács Sándor: „Kelemen Didák és Károlyi Sándor családja.” Katolikus Szemle, 1810. 121
