Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Történelem
hassák hitüket az ország egész területén mindennemű megszorítás és korlátozás nélkül. Ettől kezdve az erőszakos templomfoglalások tiltás alá estek, vagyis a meglévő állapotokat kellett olyan értelemben konzerválni, hogy minden templom azon felekezet tulajdonában maradjon, amelyik éppen a rendelet kiadásának pillanatában használta. A felekezetek szabadon építhetnek templomokat, iskolákat és az ezekben zajló hitélet milyenségébe senkinek sem lehet beleszólása. Az 1705-ös szécsényi országgyűlésen pedig kimondták és életbe léptették a protestánsok vallásszabadságát biztosító törvényeket, miszerint mindenki szabadon választhassa meg vallását a három bevett vallás közül. A templomok hovatartozásáról a hívek döntsenek, de a kisebbségnek is legyen joga templomot és iskolát építeni, így, Rákóczi méltányos valláspolitikája miatt a szabadságharcnak nem volt vallásháborús jellege. A fejedelem mindent elkövetett a vallási ellentétek megszüntetéséért, nem csak politikai célból, hanem belső indítékból is megtiltotta a szécsényi országgyűlésen, hogy a földesúri jog címe alatt valaki a lelkiismereteken uralkodjék. Kölcsönös engedmények árán törekedett kiegyenlíteni a protestánsok és a katolikusok vad gyűlölködéssé fajult ellentétét. Kezdetben a katolikusok különösen bizalmatlanok voltak Rákóczival szemben s az eretnekek patrónusának tekintették. A fejedelem a Responsioban fejtette ki először tolerancianézeteit, s ekkor már kész terve volt, hogy kiegyenlít minden viszályt, s megteremti a felekezetek unióját. „Remélem — írja az Emlékiratok bevezetőjében —, hogy az idők folyamán helyreállítom a lelkek egységét, s így szelíd, békés utakon visszatéríthetem az elkülönült vallásúakat az igaz katolikus egységbe”. A szatmári békét követően, 1712-ben és a következő években a tiszai részeket árvizek pusztították, melyeket hallatlan szárazság követett úgy, hogy a fű és a gabona teljesen kiégett. „A jószágok ezrei hullottak el, s a szegénység — írja Barkóczi Krisztina, Károlyi Sándor felesége — éhséggel kínlódik”. „Mostan rettenetesen sovány idő jár, s emiatt a szegénylegények és a zsiványok rendkívül elszaporodtak”. E szomorú viszonyokhoz járultak még a tiszai részeken lappangó, elkeseredett vallási villongások. E vidék az, ahol a protestantizmus túlsúlyban volt, s a katolikusok arról panaszkodtak, hogy nem gyakorolhatják szabadon vallásukat. Beöthy László, Bihar megye alispánja, levélben tájékoztatta Károlyi Sándort, hogy „a kálvinisták a markukban tartják a csekély pápistaságot”. A kuruc szabadságharc lezajlása után a Felső-Tisza vidéke szomorú képet mutatott. Vallási tekintetben a viszonyok még kedvezőtlenebbek voltak, különösen a katolikusokra nézve, mert e villongások idején a katolikusok voltak a gyengébbek, ugyanis a szabadságharc idején a legtöbb lelkész elhagyta plébániáját, s többé nem tért vissza e veszélyesnek látszó vidékre. Egy korabeli beszámoló szerint „egész csomó olyan község volt, amely hosszú időn át papot nem látott, így a gyámolítás nélkül magukra maradt hívek elerődenedtek, s mit tehettek mást, mint azt, hogy fokozatosan átszállingóztak a protestáns prédikátorokhoz, akik legalább lelki üdvösségükről gondoskodtak”. Az 1710-es nagy pestis idején a tiszai részeken alig volt egy-két katolikus plébánia. A katolikus templomok jelentős része romokban hevert, számosat közülük a protestánsok foglaltak el, másokat világi célokra használtak. Végül is a helyzet normalizálása érdekében, a Felső-Tisza vidéken megkezdődött a katolikus újjáéledés, amely hamarosan erőszakos terjesztésbe csapott, és ennek hullámai e vidéket állandó izgatottságban tartotta. A Fel-119
