Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Történelem

A törökellenes felszabadító háború sikerei nyomán Erdély állami különállásának megszűnése azonban alapjaiban írta felül a régi politikai sémákat. A 17. század első felében az erdélyi fejedelmek mögött rendezett ország, komoly fegyveres erő és az Oszmán Birodalom állt, megfelelő súlyt adva vazallusa törekvéseinek. Ráadásul a magyar király elismerve a fejedelemség ideiglenes állami különállását, az általa legitimált erdélyi uralkodóval tárgyalt. Cserébe Erdély fejedelmei viszont hűséget fogadtak az uralkodónak, így jogilag egységes maradt a Magyar Királyság.

Ez az állapot azonban csak addig tartott, amíg Erdély a „török torkában” volt. Ahogy a Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és II. Mátyás magyar király között 1616-ban Nagyszombatban megkötött szerződés első pontja megfogalmazta: ,^Ami Erdély és a hozzá tartozó Résnek helyzetét illeti, a fejedelemséget szabad választási jogában, amellyel most rendelkezik, a király megtartja, amíg Ruda és Eger a törökök hatalma alól felszabadul. Eyt követően Erdély és a Részek abba a korábbi helyzetükbe, amelyben és amiként a régi magyar királyok birtokolták, és tisztségviselőik által kormányozták, visszakerülnek. De addig is, a fejedelemnek és törvényesen megválasztott fejedelem-utódainak számára a szabad fejedelemség és uralom sértetlenül megmarad.”* Bethlen szerződésének titkos pontjait 1631-ben a trónra lépő I. Rákóczi György is elfogadta és esküt tett rá, 1645-ben, majd a linzi békeszerződésben a nagyszombati pontokat is megújították.

1687 őszén, amikor a törökellenes „Szent Szövetség” (Liga Sacra) csapatai Lotharingiai Károly herceg vezetésével elfoglalták a fejedelemséget, megszűnt az a különleges helyzet, amely Erdély állami különállását biztosította. Erdély jövendő státuszát hosszas tárgyalások után az 1690 őszén megszületett Diploma Leopoldinum határozta meg. Bethlen Miklós fejedelmi tanácsos a zernyesti csatavesztés (1690. augusztus 21.) és Thököly Imre török támogatással erdélyi fejedelemmé történt megválasztásának árnyékában egy jelentős autonómiát biztosító szerződést hozott tető alá a császárvárosban. Elismerték a négy bevett (római katolikus, evangélikus, református, unitárius) vallást. A hivatalokba vallási megkülönböztetés nélkül csak erdélyieket (magyarokat, székelyeket, szászokat) nevezhetnek ki, de a király a rendek hozzájárulásával honfiúsított idegenek alkalmazására is ajánlatot tehet. A fegyverrel visszafoglalt jószágokat ingyen kapják vissza régebbi birtokosaik, s a megszakadás címén a kincstárra szálló javakat csak arra érdemes belföldieknek adományozhatnak.

Mereven elzárkóztak viszont Bethlen Miklósnak azon javaslatától, hogy a diplomát a protestáns hatalmak garantálják, az ifjabb Apafi Mihály fejedelmi megerősítését pedig kiskorúságára hivatkozva utasították el. Bécs számos kérdést függőben hagyott és a következő években több rendelkezést is az erdélyiek kárára módosítottak. Erdélyt, amely a török elleni védelem egyik pillére lett, a főkormányszék (Gubernium) közreműködésével (Bánffy György kormányzó, Bethlen Miklós kancellár, Apor István kincstárnok, Bethlen Gergely főgenerális) a császári főhadparancsnokok irányították.

Apafit később házassági engedélye miatti formai ürüggyel Bécsbe internálták, majd 1701-ben I. Lipót javára lemondott az erélyi trónról. Rákóczi álláspontja szerint Apafi ezzel elárulta a fejedelemséget.

Rákóczi és kormányzóköre a „régi receptnek” megfelelően már 1704 elejétől folyamatosan tárgyalt a császári megbízottakkal, Széchényi Pál kalocsai érsekkel, Franz Sigmund Lamberg tábornokkal és a tanácskozásokba bekapcsolódó angol és holland közvetítőkkel.

111