Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Történelem
várát, és a másik renitens Bánfiak közeli székhelyét, a Kolozs megyei Sebesvárat haddal foglaltatja el. Bertalanék azonban felismerve a királyi harag súlyát — királyi hadak már Sólyomkő és Sebesvár ostromára vonultak fel —, gyors megegyezésre jutottak, s Sólyomkő Drágfi-vár maradt egész korszakunkban. Bertalan jó ideig még erdélyi birtokain maradt, már csak azért is, mert Mátyás ez esztendő tavaszán nevezte ki Erdély vajdájává ecsedi Bátori Istvánt, Bertalan másod-unokatestvérét, a királyság egyik hatalmas báróját, akinek hamarosan a kor legnagyobb török támadását kellett kivédenie. Az 1479 októberében zajlott kenyérmezei ütközet körülményei ismertebbek annál, minthogy itt részletesebben szóljunk róla, csupán azt érdemes megjegyezni, hogy a győzelminek részese volt Drágfi Bertalan is, majd Erdődre vonult vissza pihenni. Ám ekkor még nem sejtette, hogy a pihenő hosszabb lesz, mint eredetileg tervezhette. A rendelkezésünkre álló források alapján ugyanis azt mondhatjuk, hogy Drágfi Bertalan — alighanem a fentebbi, Bánfiakkal folyt akciói miatt — néhány esztendőre valóban háttérbe szorult. Az 1480-as évek elején gyakorlatilag eltűnik a szemünk elől, udvari, katonai, politikai működéséről nincsenek biztos adataink. A javulás első jeleit 1483 után tudjuk kimutatni, bár meg kell vallani, igencsak közvetett források alapján. Történt ugyanis, hogy Bertalan 1483—1487 között összesen 1600 aranyforint értékben vett zálogba elfekvőségeket törzsbirtokai közelében. Ezen adatunk ugyebár politikai lehetőségekről nem szól ugyan, de ekkora készpénzösszeg — mégha olykor tartozások behajtásáról vagy több részletről is van szó — megléte bizton utalhat javuló kapcsolataira, esetleg általunk nem ismert további kisebb királyi megbízásokra. Az „enyhülési” folyamat végét jobban ismerjük: 1486-ban a Bécstől északnyugatra mintegy nyolcvan kilométerre fekvő Eggenburgot éppen megszálló király újonnan elfoglalt városából adta ki azt a kegyelemlevelet, melyben Drágfi sólyomkői várnagyainak és ottani embereinek bocsátja meg korábbi bűneiket (például szemek kitolását vagy végtagok levágását), tekintettel uruk, Bertalan hűséges szolgálataira és a királyi kegy iránta való megújulására. Bertalan bő fél évtizedes „mellőztetés” tehát ekkorra véget ért. Arról talán már szólni sem érdemes, hogy Bertalan maga is részt vett az ausztriai hadjáratban, s tudomásunk szerint a királyi nehézpáncélos lovasság egyik parancsnoka volt. A Mátyás-kor utolsó fél évtizede azután megint „Bertalan kora” volt. A királyi bizalom helyreállt, fontos megbízásai adódtak (például a Csákiak 1487-es mozgolódásának is egyik haszonélvezője volt), ám sikereit megint csak szimbolikus eseménnyel érzékeltethetjük: 16. századi, ám hitelesnek tekinthető magyar nyelvű családi feljegyzés szerint Bertalan 1487 májusában kezdte meg — esetleg a korábban apja által itt emelt udvarház felhasználásával — az erdődi vár kiépítését, noha az sem lehetetlen, hogy apja épületét bővítette, erődítette [Mykorth yrnanak wrnak Születhessenek wthana 1487 eyţhendoeben S^ent Gyoergy napnak octavayan Dragfjy Bertalan ely kezdetbe cynaltatny a% eordedy waratli). Mátyás halála 1490 áprilisában, Bertalan számára is űj világot hozott. Az 1490/91-ben folyt trónharcok idején jó érzékkel és következetességgel tartott ki a leendő uralkodó, II. Ulászló (1490—1516) mellett. Hűsége persze nem maradt viszonzatlan: amikor a király a meglehetősen önálló és még Mátyástól „örökölt” erdélyi vajdáját, Bátori István leváltotta, egyik utódjává Bertalant tette, aki ezzel a döntéssel a királyság leghatalmasabb tisztségviselőinek egyike lett (vajdatársa rövid időre Losonci László lett). Erdély vajdája tekintélyes 84
