Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)

Történelem

katonaság, terület és anyagi erőforrások felett rendelkezett (fizetése évi 9000 aranyforint és 3000 forintot érő só volt; ez nagyobb jövedelem mint az ország nádoráé, ám a katonákat is ebből kellett fizetnie), ugyanakkor kizárólag a király kegyétől függött posztja megtartása. A folyamatos török veszedelemről nem is szólva, ami jó katonai képességeket igényelt.

II. Ulászló 1494 késő nyarán hosszabb erdélyi utazást tett, amikor rendezte a tartomány helyzetét, behajtotta az elmaradt adókat, s egy rendezett tartományt hátrahagyva tért vissza Budára. Ekkortól fogva Drágfi Bertalan egyedüli vajdaként irányította a területet, s amint Mátyás, úgy Ulászló is igény tartott a kipróbált katona képességeire. Ennek volt köszönhető, hogy 1494/95 fordulóján egyik vezetője volt a hűtlenséggel vádolt Újlaki Lőrinc (Újlaki Miklós bosnyák király, nagybirtokos fia) elleni hadjáratnak.

Az évek és a harcok azonban kikezdhették Drágfi Bertalan egészségét. A források szerint az Újlaki-hadjáratot, valamint a törökökkel kötött 1495. évi békét követően egyre ritkábban tűnt fel Erdélyben. Idejét részben Budán, nagyobbrészt birtokain tölthette. Arra, hogy érezte gyengeségét, először 1497-ből van tudomásunk, amikor először kérte a vajdaság alóli felmentését királyától, ám az akkor épp Prágába készülő Ulászló ezt nem fogadta, nem fogadhatta el. Távolléte idejére a fontos tartomány határvédelmét biztos kézben akarta tudni. Mindezek dacára, a jelek szerint Bertalan már nehezebben találta meg többek közt a hangot az erdélyi városokkal — alighanem nem függedenül attól, hogy ellenérdekeltek voltak: a vajda minél több bevételre szeretett volna szert tenni, hiszen nyomasztóan nagy katonai kiadásai lehettek —, így lassan „fogyott körülötte a levegő”. 1498-ban például, a korábban a vajdai tisztséghez tartozó Törcsvárat a király átadta Brassó kezelésébe, éppen az esetleges további vitákat és károkozásokat elkerülendő. 1498 őszére végül mindkét fél oda jutott, hogy Drágfi távozása hasznosabbnak tűnt, mint maradása. II. Ulászló Szentgyörgyi és Bazini Péter grófot tette meg új vajdának, de azt sem szabad felednünk, hogy ez nem járt Bertalan kegyvesztettségével.

Leváltását követően is megjelent Budán, részt vett a királyi tanács ülésein, de a kor és a kór erőt vett rajta: 1501. október 26-án meghalt. Lelkét annak tudatában adhatta vissza Teremtőjének, hogy a tekintélyes, udvari befolyással bíró családja a Magyar Királyság befolyásos katonabárói famíliájává vált. Birtokvagyonukat (különösen a váruradalmakét) jelentősen növelte, kapcsolataik kiszélesedtek. Ezek az alapok adtak lehetőséget arra, hogy a család 1507-ben örökös bárói rangot kapjon, fia, Drágfi János pedig ugyancsak országos méltóságig, az országbíróságig emelkedhessen. A 14. századi máramarosi-moldvai családból így lett a Magyar Királyság egyik főura, s ha már oly sokszor volt szó a szimbólumokról és a „véletlenek” hatalmáról, hát jegyezzük meg: a származást ismerve meglepő lehet, de ennek a családnak köszönhetjük a késő középkori magyar nyelvemlékek egy jelentős részét. A család a 15. századtól magyar nyelven levelezett, írt, s tán gondolkodott. 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatasíkon a királyság zászlaját nem más, mint Drágfi János vitte, aki annak védelmében életét is vesztette. Alig több mint húsz év múlva, 1577-ben, Bertalan dédunokája, János halálával a béltekiek fiágon kihaltak.

85