Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

három rettenetes szörnnyel megvívni. Ám éppen a boldogság látomása: Tündérország teszi ismét elviselhetedenné fájdalmát. Tündérország lényege ugyanis a szerelem. Tündérlegényeket és tündérleányokat mutat Petőfi, akik örökös szerelemben élnek, és a szerelem önmagában azonos a műben a boldogsággal. Mindaz, ami szép és jó, gazdagság és érték itt képződik, a gyémánt, az arany, a szivárvány, mindez a szerelmi boldogságnak következménye.

Tündérország lényege a szerelem. Egyeden nem-tündérországi képpel tudja érzékeltetni ezt a vers, a földi szerelem élményével:

Ha a földi ember először lányt ölel,

Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.

Éppen ezért János vitéz fájdalma itt válik ismét elviselhetedenné, reménytelensége pusztító erejűvé, nem a bajokban, hanem itt, a szerelem birodalmában határozza el, hogy eldobja magától az életét. Az élet vize azonban a rózsából feltámasztja Uuskát, ezzel beteljesítve az élet-halál körforgásának képét. Megvalósult szerelmet ábrázol itt Petőfi, boldog és idődén szerelmet. Ideális szerelemet, amelyet nem nyűgöznek gondok, bajok, hétköznapok, fájdalmak, betegség, elmúlás. Nem evilági szerelmet, hanem meseit, esszenciálist, archetipikust. Ez a szerelem-kép és szerelem-vágy él bennünk, mindannyiunkban, akik magyarul gondolkozunk, beszélünk, érezünk. A magyar kultúrában élőkben ez a szerelemtörténet él alaptörténetként, alapképként, alap-metaforaként.

Bállá Béla: Tájkép

46