Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Kicsalta a leányt édes beszédével, Átfogta derekát mind a két kezével, Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor, Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor. Jancsi árva gyerek, Iluska is az. Egyedül állnak a világban, sőt, a világ is ellenséges velük: Iluskát dolgoztatja és kínozza a gonosz mostohája, Jancsit nevelőanyja szerette ugyan, ám az ő halála után férje, a gazda csak úgy bánik Jancsival, mint béresével. Szerelmük és összetartozásuk tehát egy idegen és ellenséges világban az egyeden biztos érték, kapcsolat és kapaszkodó. Ilyen értelemben túlzott is, vagy legalábbis nem illeszthető be a hétköznapi életviszonyok bonyolult rendjébe. Petőfi nem is akarja beilleszteni abba, mert nem a hétköznapi szerelmet ábrázolja, hanem a szerelem archetípusát. Egy pillanatra, az imént idézett képben megmutatja a szerelem beteljesülését, de ez a beteljesülés is a társadalmon kívül, a természetben történik, és egyetlen rövid félnapig tart. Ezt követően már az elválást, a vágyakozást, a gyászt, a nosztalgiát ábrázolja. A végső beteljesülés végképp nem az emberi világban történik, hanem a képzelet, az emberi lélek, az ideális létezés vágyott világában.11 E részben nagyon sokat merítettem Margócsy István Petőfi Sándor apostol című előadásából; Kossuth Klub, 2004. február 5. Miközben tehát joggal állapítja meg az irodalomtörténet-írás, hogy a János vité\ főhőse a magyar falu szülötte, hogy egy paraszti szereplő főhősként való ábrázolása és győzelmének, királlyá emelkedésének bemutatása nagy tette volt Petőfinek a 19. század közepén, hogy a népiesség hangja és ideológiája áthatja a művet, ezenközben a szerelmet egészen másként mutatja be: inkább az ideák világában helyezi el. Ha tetszik: a mű alaphelyzete, nyelve és poétikája népies, szerelemfelfogása azonban romantikus. Az elválástól a faluba való hazatérésig a vágyakozás határozza meg Jancsi érzésvilágát, a hazatéréstől Tündérországig pedig az elvesztett szerelmes emlékének őrzése. A János vité% első fele: a boldogság kék virágának keresése; második fele: a szerelmes emlékének örök megőrzése. Novalis és Hölderlin, a Heinrich von Ojterdingen és a Menőn panasza Diotimáért. Jancsi és Iluska búcsúja is örökre szól, mint mesei-archetipikus búcsú jelenik meg. A búcsúzás lényegét emeli ki ugyanis, azt, hogy mindig az örök elválás rémítő lehetőségét hordozza magában: „Utószor ládák én, szívem szép tavasza! Utószor szól itten furulyám panasza; Utószor ölellek, utószor csókollak, Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!” Az utószor (utols^or) és az örökre szavak dominálják a versszakot, benne az ismert szerelem-metaforával: a szerelmes „szívem szép tavasza!” A két ismert búcsúzó versszak is egy-egy szerelem-metaforával kezdődik, majd párhuzamosan egy-egy jókívánsággal és a magányos szerető képéhez kapcsolt egy-egy hasonlattal folytatódik: „Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám! Az Isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve, 43
