Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

FENYŐ D. GYÖRGY A szerelem archetípusa a János vitézben

Fenyő D. György

1958-ban született Budapesten. A Magyartanárok Egyesületének alelnöke.

Minden kultúrának megvannak a maga alapképei és alaptörténetei. Olyan történetek ezek, amelyek beépülnek a tudatunkba, és anélkül, hogy nap mint nap gondolnánk rájuk, mégiscsak hozzájuk kötjük érzéseinket, élményeinket, tapasztalatainkat. Annyira mélyen belénk ivódnak, hogy nem is tapasztalatnak tekintjük őket, hanem valami tapasztalat-előtti ős-történetnek, archetípusnak, kollektív tudatalattinak, öröktől létező tartalomnak, evidenciaként átvett narratívának, lelki-szellemi mélyrétegnek. Ezekből tanuljuk meg a legfontosabb érzéseket: a haragot, a szeretetet, a gyászt, a bánatot, a boldogságot, a szerelmet.

A magyar kultúrában a szerelemről az alaptörténetünk, az igazi, közös ős-képünk a János vité%. Felnőttként nem olvassuk újra, mert azt gondoljuk, hogy amit gyerekként megtanultunk, az elég. És valóban elég is. Mert amit abból a szerelemről megtanultunk, azt egész életünkben nem felejtjük el. Persze mindenféle másról is szól a János vitésr. faluról és felemelkedésről, mesevilágról és valóságról, árvaságról, igazi bátorságról, önzetlenségről és így tovább. De mindez egy olyan történetbe ágyazódik, amely legmélyebben és legmaradandóbban a szerelemről szól.

Még mielőtt bármi mást megtudnánk Jancsiról, származásáról, szüleiről, gyerekkoráról, a faluról, azt látjuk: ott heverészget egy fiatal ember a mezőn, a kedveséről álmodozik, majd távolról gyönyörködik benne. Mindannyian ismerjük e sorokat:

Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejéről a juhászbojtárra.

Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,

A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szívében,

Úgy legelteti a nyájt a faluvégen.

Faluvégen nyája míg szerte legelész,

O addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte,

De ő a virágra szemét nem vetette:

Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,

Bámuló szemei odatapadtanak.

41