Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

sőt az egyes művek kiemelése, bemutatása, értelmezése is teljes mértékben megfelel a „posztmodern beszédmód” jellegzetességeinek, azaz fragmentált és ideológiátlanított — olykor antiideologikus - szemantikai vonatkozásrendszerek mentén jelenik meg.) A kézikönyv Petőfije először a reformkor nemzeti intézményrendszerének differenciálódását tárgyaló alfejezetben jelenik meg, s a későbbiek folyamán úgyszólván „koncepcionális főszereplővé” lép elő. Azaz ő a viszonyítás egyik alapeleme, ha az írói professzionalizálódás folyamatának bemutatásáról van szó, de így van ez a nemzedékváltások, nemzedéki konfliktusok tárgyalásának esetében is. így van ez továbbá a korabeli líra alakulástörténetének felvázolásánál, de a verses epika csúcsteljesítményeinek megmutatásánál is, szerepet kap azonban, ha a prózaepikáról van szó, s szó esik fordítói munkásságáról is.

Szilágyi Márton és Vaderna Gábor szerint a „népköltő” Petőfi nem pusztán motívumaiban, lírai helyzeteiben, témáiban és műfajaiban imitálta a népköltészetet, hanem olykor (poéta doctusként) bravúros formai újításaival egészítette ki. Nem csupán alkotója, de „tudósa” is volt a verskezelésnek - előszeretettel alkalmazta „az egymásból kibomló metaforák sorozatát”, mert így tudta a versbe bevezetni azokat a „folyamatos korrekciókat, amelyek „az eltérítés” révén, (és a mű belső logikáját megőrizve) a legváratlanabb befejezésig jutottak el.

Természetesen Petőfi megpróbált kitörni a „népköltő szerepéből — biedermeier, a töredék-líra és a bárdköltöi hagyomány felhasználásával. Mindegyiket jelentősen átformálta — toposzai a közköltészettől átvett eszköztár folyamatos „lecseréléséről” árulkodnak. Számára a legfontosabb az invenció — mintha meg akarná mutatni, hogy az irodalom minden területén ő maga a legjobb. Ez nagyon gyorsan megy a líra területén, ahol hamar Kölcsey és Vörösmarty fölé kerekedik, elsősorban rendkívül rugalmas, virtuóz nyelvhasználatával. Amihez hozzányúl, az a kezén azonnal eredetivé és újszerűvé válik.

Népies elbeszélő költeménye (a János vitéz?), verses regénye (A^ apostol), de még szépprózai kísérletei is különös irodalmi invencióról árulkodnak.

Különösen tanulságos a Világosságot! című költemény értelmezése.

Sötét a bánya,

De égnek benne mécsek.

Sötét az éj,

De égnek benne csillagok.

Sötét az ember kebele,

S nincs benne mécs, nincs benne csillag,

Csak egy kis hamvadó sugár sincs.

Az értelmezés szerint a (még ma is sokszor) szerencsés sorsú „őstehetségként” számon tartott Petőfi felveszi a versenyt a legrafináltabb Byron-féle gondolati költővel is. A történelmi körforgás elmélete — Vicótól Michelet közvetítése révén juthatott el Petőfihez — tragikus lehetőségként jelenik meg, mely a világosságot jelentő fény melengető sugarait az ember torkára tekeredő és lélegzetét elfojtó kígyó hidegségével váltja fel.

Kit még meg nem szállott e gondolat,

Nem fázott az soha,

37