Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Nem tudja még: mi a hideg? E gondolathoz képest Meleg napsugár a kígyó, Mely keblünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végigcsúszik, Aztán nyakunkra tekerőzik, S torkunkban fojtja a lélekzetet — S itt nyilván nem (csak) arról van szó, hogy az értelmezést kiterjesztik kevésbé vizsgált-vitatott költeményekre is — a posztmodern diskurzusban újratárgyalt Petőfi (aki a Felhők ciklus verseiben már Nietzsche rokona) a bányaallegóriával egy olyan gondolatsort nyit meg, amely méltán asszociálhatja „a tudás archeológiáját”. Az új olvasat új következtetésekhez vezet — ezek egy töprengőbb (ahogy Fekete Sándor vélte a hetvenes évek elején: „vívódó”), sőt intellektuálisabb Petőfit feltételeznek. Az „értelmiségi Petőfi” ugyanis a posztmodern értelmezés leghitelesebb „vívmánya”. Az pedig természetes, hogy „ez a Petőfi” nem csupán metaforikusán, de ténylegesen is vezéregyénisége 1848 fiataljainak. De már 1848 előtt az irodalmi élet nagyhatalmú képviselője, tudatos közszereplő — népszerű művészként is.7 Olyan egyéniség, akitől távol állnak a hangulatok és szeszélyek, egyáltalán a csapongás és a „pillanatnyiság”. A maga előre elképzelt útját járja, kivélteles intellektuális következetességgel. A mai Petőfi-kutatás sikeres szintézisének tekinthető a Szilágyi Márton által szerkesztett Ki vagyok én? Nem mondom meg... című vaskos tanulmánykötet.8 A kiadvány írásait átszövi a lázadás motívuma, a Petőfi-alkat és a Petőfi-mű együttes értelmezésének igénye. Az írások jelentős része ugyanis az életmű olyan aspektusait veszi számba, amelyek az adott kulturális kontextushoz és irodalmi kánonhoz képest szembehelyezkedésként, lázadásként azonosíthatók. A norma megszegése pedig olyan módszertani kiindulópontnak mutatkozik, amely jelentéses történeti forrásként kerül a kutatók látóterébe, és rekonstrukciója, valamint „horizontba helyezése” új értelmezési módok kidolgozásához vezet. így Rajnai Edit Petőfi 1839-1845 között színházi próbálkozásait rekonstruálja, és arra a következtetésre jut, hogy a költő színpadi előadásmódját eleve sikertelenségre ítélték normas^egő megoldásai. (Ezek mögött a kortársinál modernebb színházfelfogás állt.) Kerényi Ferenc (posztumusz) tanulmányában úgy látja, Petőfi a kortársakkal való elvi vitáiban a lehető legkíméletlenebbül járt el, nem indulati, hanem intellektuális okokból, számonkérve rajtuk minden (általa) megalkuvásként, netán szervilizmusként azonosított magatartásformát. Paraizs Júlia a normaszegés kérdését Petőfi „lázadó poétikájának” sarkköveként veszi szemúgyre. Szilágyi Márton hasonlóképpen közeledik A hóhér kötele című regényhez, figyelmeztetve arra, hogy Petőfi itt „a narrátorral való önkéntelen morális azonosulás konvenciójának megtörését végezte el”. A kötet egyik elméleti-módszertani érdekessége az, ahogyan Hermann Róbert, az ismert hadtörténész Petőfi katonai kerrierjének mikrohistóriai elemzését végzi el. Másik hasonló érdekesség: Chikány Judit és Csörsz Rumen István egy-egy izgalmas tanulmányban Petőfi költészetének és a populáris kultúrának a viszonyát értelmezi. Költőnk - nagy valószínűséggel folklórról való tudásának javát kJfköltés^eti közvetítéssel s^ere-yte. (Ez az egyik oka 38
