Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
szatirikus attitűdjének fő forrása is — popularitásában is a romantikus irónia egyik legművészibb megnyilvánulása. Bátorság és tehetség kézenfogva jár itt, különösen azzal, hogy megmutatja a mindennapiságot mint az ünnep fonákját a lovagi elbeszélés tragikus pompájának rusztikus leképződésében, már-már bohózatinak ható alakok és helyzetek életképszerű sorozatában. Az életképek azonban életfilozófiákat lepleznek le - sőt talán magát a „magyar életfilozófiát” is. Kerényi Ferenc (1944-2008) tragikusan korai halála ellenére a jelenkori Petőfi-kutatás legtermékenyebb képviselőjének számít. Utolsó szintézise5 az életpálya széleskörű elemzésével, illetve értelmezésével tűnik ki, s poétikatörténeti és társadalomtörténeti szempontokat együttesen tekintve járja körül Petőfi életét és költészetét. Az, hogy széleskörűen épít a 19-20. század Petőfi-értelmezéseinek legjavára, tudatos értékválasztás következménye is. A Horváth János-féle megközelítések rehabilitálója, továbbgondoló ja, olykor kritikus kiigazítója — elsősorban azzal az igénnyel, hogy megteremtse a hagyomány és az újítás érzékeny egyensúlyát a kutatásban és az értelmezésben. Kerényi Petőfi-stúdiumai szervesen nőttek ki színháztörténeti munkásságából, s így a kilencvenes és a kétezres évek során egyre inkább szerteágaztak. Amellett, hogy egyfajta visszakanyarodást képeznek a modernitáshoz, jelentős üzenetet közvetítenek a posztmodern felé is. Az utolsó monográfia, amellett, hogy „tüzetes életrajzot” ad, áttekinti a „pálya alakulását”, az „egykorú fogadtatást”, a „kiadás- és befogadástörténet fő irányait”, s főleg „a művek keletkezéstörténetét”, képes felvenni a harcot „az ideologikus és kultikus legendákkal”, sőt a félremagyarázásokkal és kisajátításokkal is. Kétségtelen fogyatékossága azonban, hogy tartózkodik az esztétikai és poétikai kitérőktől, s olykor az igényesebb és mélyrehatóbb elemzésektől is. A prófétai élet és a világi üdvösség eszmei összefüggésrendszerének feltárása uralja tehát Kerényi könyvét — ilyen értelemben ez a „keletkezéstörténeti útmutató” mégis sok értéket tár fel. Jelzi ugyanakkor Petőfi életművének posztmodern vonatkozásait is. Ez a „hatszáz oldalas kaland” ugyanis — annak következtében, hogy a szerző soha nem akar mindentudónak látszani — az olvasónak további értelmezésre is alkalmas „titkokat” kínál. A legfontosabb „nyitva hagyott kérdés” éppen Petőfi személyiségfejlődésének kérdése. Kerényi nem kíván „beugrani” a legújabb alkotáslélektani irányzatoknak, ám ennek következtében gyakran bizony némi leegyszerűsítésre kényszerül. Ennek talán legjellegzetesebb példája lehet az ún. ^.rarnokság-prohléma kezelése. Kétségtelen: a problémát a gyermek és a kamasz Petőfi számára tulajdon apja testesítette meg — ennek minden (freudista) következményével. Kerényi — részint kegyeletből, részint óvatosságból — kerülgeti ezt a témát, és amennyire csak lehet, igyekszik megmaradni (a sokszor semmitmondó) általánosságok szintjén. így elmondható, hogy Kerényi az irodalom társadalmi használatának kutatása terén nagy lépéseket tett (műve nemcsak pályaképként olvasható, hanem aprólékos társadalomtörténeti esettanulmányként az irodalom intézményrendszerének átstrukturálódásáról), az „alkotó” és a „személyes Petőfi” megmutatásának dolgában azonban nem sokat haladt előre. A posztmodern szemlélet- és megközelítésmód egyértelmű és egyöntetű igénye jellemzi a Gintli Tibor főszerkesztésében megjelent Magyar irodalom (2010) című akadémiai kézikönyv Petőfi-képét.6 (Itt már szó sincs „életrajzi kitérőről”, de még egységes pályaképről sem, 36
