Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

akkor éjszaka második feleségéhez veszi be magát, és bár messzi esik a két ház, hallani, micsoda bujálkodással mulatnak hajnalig. A fiú nem mer többet a vezírnéhez érni, ennek ellenére pár héttel később, amikor a vezír megenyhül felesége iránt, és újra vele hál, mert szépsége az ezüst tincs nélkül is észveszejtő, az egyik kaftánra ragadva megtalálja az arany hajszálat is. Rémületében majdnem szörnyet hal, és estig bugyogójában rejtegetvén, lefekvéskor vánkosába dugja az ezüst hajszál mellé. A vezír haragja most még leírhatadanabb. Fél évig asszonya felé sem néz, és egy újabb feleséget is hozat. Hat hónap elteltével az asszony haja olyannyira hullani kezd, hogy marékszámra marad a fésültető lány kezében az egykor csillogó, pompázatos, illatos ékesség. Amikor már csak az egyeden, gyémántporral bevont hajszála marad meg az asszonynak, a vezír térde elé ved magát, és zöld epét hányva kegyelemért esedezik. A vezír kitépi az utolsó hajszálat is, és a nő hűtlensége felől ilyes bizonyosságot nyerve az udvar porába dobja, miközben elhagyja egykori felesége lakosztályát. A fiú három álló nap az udvar szennyét bogarássza, míg végre megtalálja a hajszálat. Ám amikor párnájába rejtené, fölfedezik, és a vezír elé vonszolják. De a vezírt akkora mélabúba esve találják, hogy már nem érdekli senki és semmi, nem ró ki már büntetéseket, sőt, eszét veszítve, minden gonosztevőnek megkegyelmez, és a fiút is szabadon engedi. Most is akad jóakarója, aki a hajszálakért cserébe kimentené a városból. De a fiú nem válik meg a hajszálaktól, és egy kellő pillanatban lenyeli őket. A vezír szolgái rögtön kiebrudalják a városból, rábízzák egy karaván vezetőjére, aki a magyarok földje felé tartva vállalja, hogy egyszer s mindenkorra kívül tessékeli Sztambulból a senkiházit.

Kendi Lónya, tudja meg igazi nevét.

Harmadnap egy montenegrói hegyi patakba végezve dolgát a jéghideg víz feloldja ürülékét, és visszaszerzi a három hajszálat, amefyek fényesebben ragyognak, mint valaha.

Akkor a molnár elkéri, befonná az ezüstöt az elszakadt kenderkötélbe.

De Kendi Lónya ragaszkodik, nem adja, mélységes félelem szállja meg. Hiába biztatják, hogy az arany és a gyémánt is megteszi majd a hatását, hogy az ezüst nélkül is kinő a vezír feleségének a haja.

Hogy újra szép lesz az ezüst nélkül is.

Különben vissza sem kerülhet a másik kettő, ha ezt az egyet föl nem áldozza.

Kendi Lónya sírva, zokogva csúsztatja a molnár kezébe.

Bocsánatot kér, esedezik, a porban fetreng a kopasz szépség előtt.

A molnár beleforgatja a kötélbe az ezüst hajszálat, a kötelet a csigába vonják. Húzzák, tekerik, és az állat egyszer csak megmutatja hatalmas testét. Alatta méhszájként zárul össze a mocsár, kicsit besüpped, fortyog, de végül éppen úgy elsimul, mint mielőtt megháborgatták volna.

Az állatot a bagosi pap présházába viszik. A pap szekeret hoz, fölkínlódják a vasszörnyet, szénát szórnak rá. Hajnalban indulnak hazafelé, hogy senki ne csodálkozzon, miért süpped agyig sárba a kerék egy tere szénától.

Kúnó Izráél és Kendi Lónya személyes ismerője, a nagyfalusi vesszőkötő fia hiába panaszolja be a tetteseket, a bíró füle botját sem mozdítja. A molnár is felszívódik, egyik pillanatban még a szekérlőcsöt tartja, a másikban nem látják sehol.

A különösen hűvös szeptember hajnali levegő a házaikban tartja az embereket. Egyéb-23