Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
találnak semmit, hiába figyelik, a talaj hol tetszik rozsdaszínűnek, a túl sok víz szétkeni, összekeveri a színeket. Csáklyákkal, hosszú botokkal szurkálják a sarat, nyúlnak le sosem bolygatott mocsarak torkába, le tán az alvilág szájáig, ahol háromfejű kutya őrzi a bejáratot. Ha magával rántana, kiabálják egymásnak hangosan, de mondatot addig nem fejeznek be, míg száraz, szilárd talajra nem lépnek. Sok napos reménytelenség után keverednek az utolsó bölényt elveszítő kanyarhoz, oda, ahol a folyó szinte visszafordul és majdhogynem egy hurkot ír le, úgy folytatva útját Nagyfalu felé. És ahol húsz éve egy hús-vér bölényt vonszoltak ki a vízből, a folyó, mintegy átemelve karját fölötte, a jobb szélen elsüllyedt állatot a bal szélre utasítja, még akkor is, ha ez az állat vasból, szögekből és sokszorosan edzett acéllapokból áll. Mennie kell, holott nem járásra szerezték. Kúnó Izráel és Kendi Lónya üldögél a sártól megtisztított és most az ég felé kívánkozó szarvtalan fej mellett, és fogalmuk sincs, a föld alatt sejthető, több tonnás testet miként lehetne felszínre csalogatni. De amiként a vad, úgy a vadászok sem mozdulhatnak. Ha nem is a közelben, de a borzási erdőségek alatt, meg túloldalon, a mároni részek felől a hajtők gyűrűje bekebelezte a vidéket, és megpróbálja kisajtolni magából mindazt, ami zsákmánynak tekinthető. Három kiszáradt belú tököt bocsájtanak vízre, egyiket reggel, a másodikat délben, az utolsót pedig este, de csak nem akar érkezni a molnár. A sárból kinyújtózkodó fejre gallyakat hordanak, de magára soha nem hagyják. Időnként fölemelik az ágakat, szemeznek a vasállattal, de egyebet nemigen tudnak vele kezdeni. Eltakarítják maguk után a nyomot, behúzódnak a csalitosba, lesik az országutat. Nem mintha onnan kellene érkeznie feltédenúl a molnárnak. Jöhet az akárhonnan, akár a víz alól is felbukkanhat, úgy képzelik. Zoványon is a semmiből termett előttük, és a haramiák érkezésekor is köddé vált. Ördöngős ember a molnár, nem fedi föl magát hiába, tudják meg a bagosi paptól is, amikor ebédet hoz nekik. Simogatja, törölgeti ő is a vasállat fejét, mintha kitartásra buzdítaná. Belenézne a koponyájába is, ha lenne rajta kellő rés. Kocogtatja, pengeti, nem lehet rajta fogást találni, tökéletes szerkezet. Istentelen masinéria mégis, mert hiszen mennyi vér folyt érte. Eleresztik hát a harmadik tököt is. Ameddig lehetséges, követik, de a kanyar után felgyorsuló víz elragadja előlük. Vidáman imbolyogva búcsúzik tőlük mindahány. Reménykednek, bíznak, na most, ez eléri. Késő délutánra tudják meg, hogy a nagyfalusi vesszőkötő fia a bűnös. A pap hozza a hírt, személyesen jön megint, arca komor, gondterhelt. Nem jó a vesszőkötővel kezdeni. A fia a víz mellett guggol, egyenként szedi ki a tököket, egyet reggel, egyet délben és egyet este. El kell csalni a víz mellől, hogy a molnárnak küldött üzenet elúszhasson. Nehéz história. Kerüljétek a vesszőkötőt. Elindul Kendi Lónya és Kúnó Izráél a Berekjó két partján, keresik a víz mellett guggoló vesszőkötő fiát. Megelőzik az utolsó vízre eresztett tököt. 21
