Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

hívatták, ahhoz nem fért kétség. Még azt sem kellett megkérdezni, hogy másokat hívatnak-e, mert akkor már úgy röpködött a személyzetis szeme, mint a katicabogár, a hétpettyes, és a személyzetis úgy tett, mintha hétpecsétes titkot bízna az emberre, de legtöbbször nem is kérdeztük, mert nekünk az is elég volt, hogy minket hívatnak.

De ezt, mert mindenkit nem ért ilyen megtiszteltetés — bár az utóbbi időkben mondhatni megszaporodott a számuk, hős lett mindenki és magyar, aminek én nagyon örvendek, mert mindig foglalkoztatott a magyarság sorsa, jövője, számaránya —, ezt, hogy hívatnak Kacsó elvtárs, enyhe h-val a végén, általában két-három nappal előbb mondták meg, de egy nappal mindenképp, hogy holnap délután négyre várnak. Négyre azért hívattak ugye, hogy az ember tudja még megenni az ebédet — ha tudja. De általában nem volt étvágya. Nagyon-nagyon lehetett spórolni ilyenkor.

Még most is emlékszem, amikor először „hívattak”, a feleségem tyúkhúslevest főzött, tudják, milyen az a jó falusi tyúkból főtt húsleves, amelynek aranyló sárga zsírfoltok úszkálnak a tetején, szintén aranyló galuskákkal, olyan volt a galuska, mint az ég mögött a Nap, szóval gyönyörű volt, ahogy a tálban fénylett, aranylott, hogy legyen erőm — mondta a feleségem -, mert a húslevesről ez volt elterjedve, de én csak az óra ketyegését hallottam a mellkasomban, később rájöttem, hogy a szívem vert, pedig akkor azt hittem, megállt, de egyébként is nekem már amikor azt mondták, „hívatnak”, akkora galuskák lettek a torkomban, hogy azt sem tudtam lenyelni. Szóval, akik nem voltak hívatva, csak azok kedvéért mondom el, hogy alkalomadtán, amikor emlékeznek arra, ami nem történt meg velük, hát tudják ők is elmondani, egyáltalán nem éreztem hősnek magamat. Pontosabban minden voltam, csak éppen hős nem. Főleg amikor elértem a rendőrségig. Mert a mi kisvárosunkban a Gondolatkövető Hivatal a rendőrség épületében volt, az emeleten, s amikor az ember elért a kapuig, olyan csoda dolgok kezdtek történni, hogy csak. Az első ugye az volt, hogy jelentkezni kellett a szolgálatos rendőrnél - emlékeznek, milyen szigorúság volt abban az időben —, s miközben az feszített és gyanakodott: hová, hová elvtársam — kezelt le máskor, amikor megmondtam, hogy hová megyek, egyből olyan szívélyes lett, hogy azt tiszta gyönyörűség volt nézni. Az ember még ott, rögtön a kapuban rájött, hogy ő milyen fontos. — Tessék várni, azonnal — mondta, aztán telefonált, miközben a kagylóval a kezében feszes vigyázzba állt, majd: — Tessék, tessék — mondta a megfelelő nyelven, és elkísért. Egészen az ajtóig. A legmegnyugtatóbb viszont az volt, hogy amikor beléptem, rögtön bezárták mögöttem az ajtót. Ki sem lehet mondani milyen megnyugtató volt. — Tessék csak, tessék - mondták újból —, ne zavartassa magát. — Persze, persze - mondtam —, egyáltalán.

Majd: — Jobbra tessék!

— Igen, igen. Köszönöm.

Jobbra hatalmas kopár szoba volt, egy ugyancsak kopár asztallal s egy székkel. Ez a szoba volt - később neveztük el — a puhító. Aki két-három nap várakozás és idegeskedés közben nem puhult meg, annál, a zárt ajtó tudtán, az érés itt kellett bekövetkezzen, az ember olyan lett, mint a főtt hús. A szék pedig talán azért volt, hogy az ember tudjon nyugodtan elmélyedni magában. Olyan volt, mint a gyóntatószék, csak a papok nem néztek ki gyóntatópapnak. Az ember ült-ült, sorra vette az ismerőseit, ennek ezt mondtam, annak azt, mert most már töredelmesen bevallhatom, mindenkinek mondtam egy mondatot, amit csak neki, egyedül neki mondtam el, hogy adott pillanatban, ha rám kérdeznek,

13