Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
hová kattogtassa a tévé csatornáit, vagy nem kellett azt kiáltania, ha éppen valamit kértem, hogy most nincs időm, mert Brazíliában vagyok, Mexikóban, ott ült szépen Ceauşescu elvtárssal szemben, mert élmény volt látni Ceauşescu elvtársat, mert akkor volt villany. De visszatérve, ilyen és hasonló kérdéseket tettek fel minden reggel, hogy például mit szól Kacsó elvtárs CeauLI escu elvtárs azon véleményéhez, hogy eljött az Aranykor, és én az éhségtől ezüstös szürke ködöt látok, s azt sem tudom eldönteni, hogy én imbolygok-e, vagy a köd hullámzik körülöttem. És persze az Aranykor éppen egybeesett a csirkenyakak és a csirkelábak idejével, amikor a combok és melle-húsok exportra mentek, s akkor nekem szépen meg kellett volna magyaráznom, hogy miért kellett a comboknak és mellehúsoknak exportra menniük, s a lábaknak s nyakaknak itthon maradniuk. És én magyaráztam. Magyaráztam és magyaráztam, mert fiatal voltam, és el akartam hitetni a hallgatóimmal, hogy csak merő véletlen, hogy én ott vagyok, ahol, mert azt hittem, a társadalmi ranglétra olyan alacsony fokán állok, hogy az első fok is mérföldekre van tőlem, amire mifelénk, ott, ahol én éltem, azt szokták mondani, hogy lent van, mint a bányabéka segge, ami elégé pontos helyzetelemzés volt, s azt hittem, odáig a szolgálatos fülek sem érnek le, pedig a feleségem mindegyre hangoztatta, hogy beszélj csak, beszélj, mert általában az ember szája vereti meg a seggét. Mert ilyen okos dolgokat tudott mondani a feleségem, tele volt a szókincse szebbnél-szebb hasonlatokkal, metaforákkal, egyébként már abban az időben elterjedt, hogy valójában ő is írja az elbeszéléseimet, mert, hogy én írom - elfelejtettem mondani, abban az időben kezdtem írni, s azért is voltak annyira kíváncsiak a véleményemre, mert már akkor okos dolgokat írtam -, azt nem nézték ki belőlem. Viszont ugye Ceauşescu elvtárs abban az időben olyan sokat beszélt, hogy volt amit magyarázzak, amíg egy nap — ezt már megírtam a nyolcvanas években — nem találkoztam egy volt katonatársammal. Ez a katonatársam szép „kékszemű” fiü volt valójában is, amit persze én nem tudtam, s miután a találkozás első örömén túlestünk, azt mondtam: - No mit szólsz a vén sz...r szándékához? A szándék akkor pedig az volt (és meg is történt), hogy kisvárosunkban kezdték leszedni a magyar feliratokat. — Hallottad, milyen marhaságokat hordott össze? — Ezt Te hogy érted? — kérdezett vissza a katonatársam, akinek - később tudtam meg — a feladata éppen az volt, hogy „szóba álljon velem”, de még ekkor sem kapcsoltam: — Én ezt pontosan úgy, ahogy mondtam. — Pontosan úgy? — kérdezte a katonatársam. — Igen — válaszoltam. — Szóval akkor én is pontosan jól értettem? - Annál jobban, ahogy mondtam, ki sem lehet mondani. — Hát ez az — mondta a volt katonatársam, s kezdte vakargatni a feje búbját —, éppen ez az. Akkor már persze éreztem, hogy én itt valahol hibáztam, úgy éreztem, hogy az égbolt az ezüst csillagokkal, az arany Napocskával és a tejúttal mindenestül ráborult a hátamra, a föld is húzott lefele, de még megpróbáltam kedélyeskedni: — No látod, milyen okosak vagyunk mi ketten. — Ketten olyan okosak vagyunk, ahogy külön-külön kellene legyünk. Ebben megegyeztünk. Talán ezért, s talán mert tovább magyaráztam Ceauşescu elvtárs mélyenszántó gondolatait, egyszer csak HÍVATTAK. Ismerős szó, ugye? Ez a „hívatnak” annyira ismerős volt tájainkon, hogy nem is kellett rákérdezni, nem is kellett megmagyarázzák, ha egyszer valakinek azt mondták, hogy hívatnak, elvtárs, akkor 12
