Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Történelem
A fent említett ajándék vagy „discretio” volt a követek nézetében a legfontosabb az érdekérvényesítés eszközei között. A „discretio” olyan kulcsszó, amely majdnem minden levélben szerepel. ’Jutalom’, ’borravaló’ jelentése — úgy tűnik — a középkori latinban nem volt meg, a 17. században és a 18. század első felében azonban már általánosan használták. A hivatalnokoknak való ajándékozás szokását Max Weber többek között a fejletlen pénzgazdasággal és a rendszeres pénzbeni fizetés hiányával hozta kapcsolatba. Ez különben teljes mértékben érvényes volt a 18. századi eleji Magyarországra. A pénzhiány krónikus volt, pénzhez jutni pedig igencsak bonyolult feladat. Amikor Szatmárnak már megszabták a fiskalitásokért fizetendő összeget, és ezt részben ki is fizették, a magyar kamara 1714 végén egy üzletet ajánlott a városnak: Szatmárnémeti tartozott még 12 ezer forinttal, a kamara pedig tartozott egy bizonyos Ottlik Pálnak 6 ezer forinttal, így a szatmáriak tartozásának egy részét átadták Ottliknak, hogy egyezzenek ki egymással. A korrupció szorosan összefüggött a hatalmi struktúrával és a hivatalnokok javadalmazásával. Bár a központi hivatalokban már elvileg volt rendszeres fizetés, de ezt a valóságban nagy késésekkel és csak részben kapták kézhez. Esterházy Pál nádor például megállapított fizetésének csak egy töredékét kapta meg, kompenzálásképpen viszont több birtokadományhoz is jutott, halála után fia is benyújtotta jogigényét az udvarhoz az elmaradt fizetésre. Ilyen körülmények között nem lehetett érvényt szerezni az olyanszerű rendelkezésnek, amely például 1681-ban az udvari kamaránál szigorúan megtiltotta a tisztviselőknek, hogy a felektől bármilyen ajándékot elfogadjanak. Ahogy azonban ezt Valentin Grobner a késő középkorra megállapította, a hivatali normák és a gyakorlat között nem annyira deficit vagy szakadék volt, sokkal inkább az a tér, amelyben a hivatalt viselő személyek mozogtak és amelyet saját logikájuk szerint használtak. A kora újkori mikrotörténeti kutatások is jól mutatják, hogy nem létezett teljesen koherens, strukturált normarendszer, és a rendszer réseit a társadalmi szereplők saját érdekükben kihasználták a normák manipulálására, a szabályok különféle interpretálására. A kora-újkori közigazgatás és a korrupció kapcsolata rég ismert jelenség. A kortársak szemében mindenképpen teljesen normális, elfogadott dolognak számított, az alsóbb rétegek számára a korrupció a hatalomban való időleges részesedés lehetőségét kínálta. Nem a tény maga, hanem az erejüket meghaladó mennyiség fölött siránkoztak. A követek már kezdettől fogva ajándékokkal egyengették az utat, de mindig újabb és újabb „discretióra” volt szükség: ez lehetett pénz vagy természetbeni juttatás, főként szarvasmarha vagy bor. Az ajándékozás általában önkéntes volt, de akad arra is több példa, hogy az illető méltóság vagy tisztviselő maga jelentette be igényét. Károlyi közeledtének hírére 1713 márciusában például a kancellár egy embere által üzente, hogy „mivel a tehenek igen szépek, akiket kegyelmetek hajtatott, éppen csak szép bika híjával vadnak”, ezért „kedvesen venné”, ha egy bikát is adnának. A követ szerint „könnyebb öt vagy hat pár szép marhát hajtatni, mint száz aranyat, akit ígértek volt őkegyelmetek követjei által megadni, kit nem is kíván azon méltóságos úri ember, úgy látom”, de jó lesz a „több méltóságos uraknak is, amit ígértek őkegyelmetek, kivált Hunyady László úrnak és Meskó Adám úrnak, az ítélőmesternek, ha csak részben is, kellene satisfacialni őkegyelmeket”. (KL F 20. 1713/429). Károlyi Sándor szintén ezt a formáját választotta az ajándékozásnak, 1712. július 14-i levelében írta a feleségének, hogy megbízta az egyik bizalmas emberét, hogy Hunyady számára 20 tehenet 80
