Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Történelem

és ugyanannyi ökröt hajtasson fel. (Károlyi Sándor levelei feleségébe^. I. 180.).

Amikor Károlyi 1713 tavaszán Bécsbe érkezett, még fontosabbá vált, hogy a döntéshozókat „discretizálják”. Váradi árgus szemekkel figyelte Károlyit, miután az Bécsbe érkezett, bár eleinte azt írta: „semmi ártalmas ellenünk való dolgot még eddig az adversariustól észre nem vettem”, de az udvarnál még elérheti, hogy megváltoztatják a diploma szövegét. Aggódva írta, hogy Károlyi „az udvarlásokat el nem mulatja, látom, azt hirdetik maga emberei, hogy leginkább méltóságos Eugenius herceg udvarlására jött volna fel, az discretiokkal, kiket hinteget, Isten tudja, hogy mit efficial”. Amint látja azonban, a kancellár őket kívánja „secundálni” azaz segíteni, egy emberét küldte hozzá, hogy csak a pénzük készen legyen, elintéződik az ügyük. A kancellár ugyanakkor „kedvesen venné” ha még a fű kisarjadása előtt felhajtanák az ígért marhákat a bikával együtt. Hunyadynak is legalább egy tucat arannyal kellene kedveskedni a megígért 100 tallér helyett, mert bár a „méltóságos úri emberek” kedvelni látszanak őket, de tudni kell, hogy „csak addig kedvez nékünk az világ, a micsoda confessioba mi vagyunk, ameddig adhatunk, az testieket penig nem kell kímélni az lelkiekért”. (KL F 20. 1713/429).

1714 tavaszán Váradi Mihály és Ladányi Ferenc jegyzőket ismét Bécsben találjuk. Április végén elkeseredetten írták, hogy a diplomát addig nem adják oda, amíg a pénzt ki nem fizetik, otthonról pedig „semmi consolatióf ’ nem kapnak. Otthon közben valószínűleg vita alakult ki, hogy megérnek-e egyáltalán a városnak ennyi pénzt a szóban forgó fiskalitások. Valószínűleg közben — Károlyi hatására vagy sem - a fiskalitások összegét magasabb árban szabták meg, de egyelőre még mindig a tárgyalások szakaszában volt az ügy. A kamarai elnöktől személyes kihallgatást kértek és úgy adták elő ügyüket, aki Meskó Jakab tanácsosnak adta ki. „Isten után ebben a matériában bíznánk az úrhoz, Meskó uramhoz” — írták a követek, és hogy jobban bízhassanak, neki is teheneket ígértek, mint ezt egy későbbi levélből tudjuk. (KL F 20. 1713/357). Az ügyek — valószínű a pénzhiány következtében — érezhetően lelassultak, egyre újabb és újabb kihallgatásra mentek, újabb kérvényeket adtak be, helyzetük azonban egyre kedvezőtlenebbre fordult.

A városi iratokban részben nyoma maradt a tanács lázas pénzszerző akciójának. 1713- ban egy 20 ezer forintról szóló kötlevelet írtak alá a fiskusi javak megvétele kapcsán. Szeptemberben azonban nem tudták fizetni a 8000 forintos részletet, mire a kamara figyelmeztette a várost. A város 1713 őszére már kritikus pénzügyi helyzetbe került. Úgy tűnik, Károlyi ekkor hajlott a megegyezésre a szatmáriakkal, mert megbízta hívét és ügynökét, Erőss Gábort, aki ekkor a szatmári harmincados volt, hogy egyezzék ki a városiakkal, 5—6 ezer forintért eladná nekik városi javait. Ahogy azonban Erős nem túl hízelegve írta: „kódusok ezek, fiiig adósok, most is húzzák-vonják egymást, futnak kölcsönözni pénzt, mert reászorították őket, hogy tegyék le az alkut, mind tovább nem várják, vagy visszafoglalják tőlők, az mit nyertek eddig.” (MÓL Károlyi család levéltára, P 392 Károlyi család. Törzsanyag, 18. fiók, Lad. 17. nr. 147.). Az üzletből tehát nem lett semmi.

A város kölcsönökhöz folyamodott, különböző személyektől kisebb-nagyobb összegeket vettek fel, általában 10%-os kamatra (a szokásos 6% helyett), de volt amikor borban ígérték a kamat kiegyenlítését. A hitelezők között van környékbeli nemes, talán lelkész is, katonatiszt, de találunk debreceni vagy lőcsei polgárt, és Erőss Gábort is. Károlyi hűséges emberét. Erősstől 1715 tavaszán vettek fel ezer rénes forintot és ezért a németi részen levő

81