Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Történelem

koztak, az egyik követ segített a fogalmazványok lemásolásában is, erre a kancellár megígérte, hogy minél hamarabb elintézik az ügyüket. Itt különben — írta a követ — semmi sincs jó rendben, „felhányták” az aktákat, de nem sikerült megtalálni, amit kerestek, pedig majdnem fél napot eltöltöttek. A személyes kapcsolat révén tehát elvileg hozzáférhettek olyan iratokhoz, amelyeket a hivatali szabályzat szerint nem lett volna szabad megkapniuk. Pozsonyban gróf Szunyogh Györggyel a magyar kamara tanácsosával és egyben alelnökével, illetve Majtényi János királyi jogügyigazgatóval voltak állandó kapcsolatban, bár az előbbi nem tartozott pártfogóik közé.

Azonkívül a követek egymástól igyekeztek információkat szerezni. Állandó kapcsolatban álltak a többi követtel, a hírek körbe jártak, és azok, akik éppen az uralkodónál jártak kihallgatáson, tájékoztatták a többieket. Az országgyűlés alkalmával a városi követek külön érdekcsoportot képeztek, de rendszeres kapcsolatban álltak saját régiójuk, a Tiszántúl követeivel is, és ha mást nem, a hazai híreket kicserélték egymással. Mivel a szatmári követek kénytelenek voltak állandóan Pozsonyban tartózkodni, szolgálatot tettek másoknak is. Ladányi, a németi jegyző többeket levélben tudósított, ahogy a tanácsnak írta: „akik reám bízták az magok dolgait, hogy ez eránt tudósítsam, mai postán mindenfelé megírtam”. Olyan szervezett információs hálózat azonban nem működött, mint amilyen a felső-magyarországi városokban a 17. században létezett.

A kapcsolatokban nem elhanyagolható szerepe volt a felekezeti szolidaritásnak. Amikor az országgyűlésen az artikulusok revíziója folyt, a város megbízottja előtte végigjárta a protestáns követeket és támogatásukat kérte, hogy a törvénycikk eredeti formájába maradjon, amit ezek meg is ígértek. Utána „jó akaró uraimat” is végiglátogatta, sajnos, nem tudjuk, hogy név szerint kik voltak ezek. Néhányszor szerepel, hogy ebédre mennek egy-egy ilyen „jóakaróhoz”, ahol aztán bizalmas információkhoz is jutottak. Az országgyűlésen a város jogállásának elismertetése mellett elsősorban a katonabeszállásolások és adóösszeírás ügye foglalta le őket. Az országgyűlésre összegyűlt rendek között különböző hírek keringtek („amint hirdetik az urak közül”, „probabiliter mondják”), és mintegy mellékesen az otthoniakat is tájékoztatták ezekről: a török háborúról, a nemzetközi nagypolitika híreiről vagy egy-egy szenzációs eseményről (üstökös, gyilkosság, jövendölés).

Az információhoz való jutás létkérdés volt, de ügyük jogosságának alátámasztására — a korabeli rendi szemléletnek megfelelően — nagy fontosságot tulajdonítottak a jogbiztosító okleveleknek is. A levelek állandó visszatérő témája, hogy különböző iratokat kérnek otthonról, ilyeneket igyekeznek beszerezni a kancelláriáról vagy a kamaráról és ezek alapján különböző előterjesztéseket, kérvényeket, viszontválaszokat szerkesztenek. Károlyi felérkeztének hírére a követ kérte a várost, hogy küldjenek fel minden használható oklevelet a fiskális javak eredetéről, mert most Károlyi is bizosan felhoz magával minden használható dokumentumot. Ugyanis beadtak egy újabb kérvényt Károlyi kocsmája iránt a kancelláriára, de „azolta ebben a dologban determinatio nem lehetett, mivel az úr ágensi kikívánták és az úrral communicálták” és Károlyi is küldött fel különböző iratokat „a maga jussának gyámolítására”. Az uralkodó 1697. évi tiltó rendeletét és más igazolásokat kértek a tanácstól, és biztosították az otthoniakat, hogy ők minél jobban fogják képviselni az ügyet, hacsak „discretióval” nem győzik le őket. A követ ezen a ponton felsóhajtott: „O boldog Isten, mely sokfelől molestálnak bennünket”, a „szegény ember” megemésztődik itt. (KL F 20. 1713/486).

79