Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
alkotnak tehát, a filmek újabb létformáját, majd „homályosságuk” mögött a befogadó tudatváltozásának biztosítékát. Igen nagyra értékelhetjük ezeket a filmeket azért a valóságtöbbletért, amelyet bemutatnak. Illetve megteremtenek. Martin Heidegger „az igazság alapításaként” írja le a költő alkotásfolyamatát, amely analóg az isteni teremtéssel, hiszen eredménye, a vers, a teremtett világ a semmiből ered. Tulajdonképpen hosszú ideig előkészülhet, míg végeredménye „ajándékozás” lesz — ennek tárgya a személyes többletigazság. „Homályosak” a Tarkovszkij-filmek, „nehezen érthetők”. így is van. De a „homály” mögött óriási a tét, akkora a valóság többlet, az igazságtöbblet, hogy film többet még nem bírt el és nem is mutatott. Új világ kapui nyílnak ott. Tarkovszkij filmje első valóságában, abból kilépve pszichológus, a másodikban a metafizika magisztere - és művészetében mindezt eggyé élve, értve és alkotva — költő. Aki nem hisz emberei közvetlen lehetőségeiben, de ez csak az intellektus, vagy mondjuk most inkább úgy, hogy a pszichológus pesszimizmusa. Tarkovszkij útja ez, tehát alakjainak sorsában ott homálylik konkrét „helyzete” emberének, az orosz, a kelet-európai életnek minden rémítő sötétsége, a huszadik századi ember reményvesztettsége, a zsákutcába jutott Ráció dilemmája, ő így fedez fel „helyzetet”, kora embere számára. Új, szebb, jobb, tökéletesebb világot, amely... tulajdonképpen a régi, és az alkotó szerint még megélhető, megmenthető, és ez egyben menekvést is jelent. A költő ugyanis megőrizte az emberbe vetett keresztényi hitét, és ez az alkotó és emberi világ kapcsolatának az a fajtája, melyet racionalizálva, „az ember eleve több, mint amit önmagáról tudhat” Jaspersi gondolatában a bennünk ható, szellemi sorsunkat alakító törvényt igyekszünk megragadni. Ezek a filmek... na nem hitet adnak vagy megerősítenek a hitben, hanem visszaadják a hitet, az mintegy újjá születik a nézőben, és ebben az őseredetű-újjászületett kapcsolatban az ember még megmentheti magát az élet számára. Ezek a tragédiák katartikus erejűek, a filmek után még hosszú ideig különös transzban lebegünk. Egyfajta megtisztulás öröme tölti el a nézőt, az egy belső, feltétlen harmóniában megérez valamit a létezés elemi öröméből, amely nem erre vagy amarra, egy bizonyos okra vezethető vissza, hanem metafizikus. Csakúgy... van. Önmagáért. Önmaga által. íme valami a keresztény útból, igazságból. Csak Tarkovszkij realizmusát interpretálva láthatjuk be, ismerhetjük fel, hogy a rendező számára messze nem elég az első valóság tere, annak dimenziói, hanem messze tovább hajtja a rejtett, második valóság relevációjának igénye, az új „hogy is kellene lennie” princípiuma, ahogyan Dosztojevszkij járta útját hasonló forduló felé, és ahogyan Tolsztoj építette fel szereteteszméjét. Tarkovszkij realista filmjei ugyanígy egy igazabb gondolkodás- és létezésmódot hirdetnek. 65 lAndrej Arszenyjevics Tarkovszkij
