Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
Józsa T. István AT9 Realizmus. Tarkovszkij realizmusa Józsa T. István 1974-ben született Nagykárolyban. Irodalomtörténész, egyetemi oktató, esztéta. A történelem aktuális, új szakaszának mozzanatait — országépítés stb. —, „új” életfelfogását, nemzeti vonásait, a téma tüntetőén megmarad kor jellemző keretben. Az Úthenger és hegedűvel kezdve azonban költőiségében mind a nyolc film megtagadja azt a társadalmi valóságot, melyet „felhasznál”, tartva ugyanakkor egy mértéket: sohasem tekinti azt a valóságot amorf eszközének az alkotói fantázia tevékenységében, az esztétikai ellenvilág, a második valóság kiépítésében. „Elítéli az első valóságot” — gesztusa, magatartása nem egyszerű különcködés, divatos lázadás, elégedetlenkedés; elfogadja annak létezését és arra, illetve annak elemeiből építi ki a maga mögöttes, második valóságát. Ez a mögöttes, második valóság válik aztán Tarkovszkij igazibb és igazabb aktualitásává, érzelmi, erkölcsi, humanista töltetüket tekintve a filmek így katartikus erejűek. A mozi a valóság minél tökéletesebb illúzióját kívánja nyújtani — írja André Bazin —, a filmes elbeszélésnek és technikai fejlettségi szintjének megfelelőt. Ez által szembeáll a költészet, a festészet, a színház világával és egyre inkább a regényhez közelít. Tekintsük ezt bizonyított ténynek, anélkül, hogy minősítenénk ezáltal ezt a fejlődési folyamatot. Nyilvánvaló azonban, hogy a művészetben a realizmus csak tűzijátékra alapulhat. Minden esztétika szükségképpen kiválasztja, mit kell megmentenie, ejtenie vagy megtagadnia, de amikor az a szándéka, mint a mozinak, hogy lényegében megteremtse a valóság illúzióját, ez a választás alapvető belső ellentmondását képviseli, választás, amely egyszerre elfogadhatadan és szükséges. Szükséges, mert maga a művészet csak ezáltal a szelektálás által létezik, él. Nélküle, feltéve, hogy a totális mozi technikai szempontból mostantól lehetséges lenne, egyszerűen visszatérnénk a valósághoz. És elfogadhatatlan, mert azt a valóságot érinti, melyet egészében szándékszik visszaadni. Ezért hiábavaló lenne a lázadás bármely technikai fejlődés ellen, amelynek célja a mozi realizmusának fokozása a hangot, a színeket stb. illetően. A mozifilm „művészete” tulajdonképpen táplálkozik ebből az ellentmondásból, és amennyire csak lehet, felhasználja az absztrakciós és szimbolizációs lehetőségeket, amelyeket a vászon pillanatnyi határai kínálnak számára. De azoknak a konvencióknak, konvenciótöredékeknek a használatával, melyeket 60
