Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

volt csecsemőkortól, / hogy halálba belenő, akár, / a bukdácsolva repülő madár”. Ez az el nem érhető bizonyosság a mozgatója az emberi életnek, de a költészetnek is, leginkább pedig az emberből levő és művészetének élő költőnek is. Közben, mint minden isteni alkotásra, az emberre, a költőre is pusztulás vár.

Az említett koponyamotívum végigvonul a köteten, és nem csupán a szonetteken, hanem a tusrajzokon, Részegh Botond munkáin is. Ahogy a költő a szavakkal és a segítségükkel alkotott képekkel érzékeltet, úgy tesz a grafikus is a színekkel. A barna, a fehér és a csonton átütő, alvadó vérre emlékeztető feketés-ciklámenes színekkel rajzolt, maszatolt képek a határterületként elképzelt koponyát ábrázolják, mely a versekben is csonthéjként a belső és a külső világot választja el egymástól: „Hiszen sötét lesz bent talán örökre, / és ami fénylik, az csupán a héj.”

A tizennégy vers egy-egy lírai stáció azon az úton, mely a mestermunka megszületéséhez vezet, akárcsak a keresztre feszítés helyszínéig vivő krisztusi kálváriaút. Jézus szenvedéseinek útját teszi meg a szerző is, empatikusán, szerepbe bújva, a szokásostól eltérően belülről látja és láttatja az eseményeket. O cipeli a megidézett keresztet, azzal a tudattal, hogy nem tehet csodát: „mert mindenképpen vinnem kell tovább, / aki vagyok, s nem azért, hogy csodát / tegyek, nincsen csoda.”

Az olvasó előtt fokozatosan, soronként adagolva tárulkozik fel a mesterszonett, minden sora egy-egy költemény indító gondolata. Ez jótékony feszültséggel és izgalmat keltő fokozatossággal tölti el a teljes szonettkoszorút, általa pedig a befogadói felismerést; miként áll össze versről-versre az utolsó szonett, mi az a művészi többletüzenet, amely a gondosan összerakott sorokból kiolvasható. Van-e a sok megfogalmazott kétely után megnyugtató befejezés? Új szövegkörnyezetbe kerülve más hangon szólalnak meg az egyenként megismert verssorok; önmegszólító, istenkereső versszöveggé állnak össze. Ebben a látszólag új kontextusban is tovább élnek a kételyeket hordozó kérdések: „sodródik zörögve / kihúzott fogként egyszülött fiad, / s ez sem te vagy, hát akkor te ki vagy”.

A 2015. október 22-én, a szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség emeleti dísztermében elhangzott szöveg.