Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
alázattal közeledik a klasszikusokhoz, a képzőművészet mestereihez, mester műveihez. Sokszor a szonettek önálló művekként teljesednek ki, saját teremtett világuk van, a festmények csak impulzusokat kölcsönöznek a versíráshoz. Ezeket leírva leginkább A művészet hatalma c. szonettre gondolok, amely Rembrandt-nak Szükségét végező nő c. festményére íródott. Benne a teremtő fantázia csapongó szabadsága és a műfaji szabályok kötöttsége viaskodik egymással szabadon, mintha a költőt nem is a versírás és a vele járó munka kötné le, ehelyett az „elölnézetből” fakadó előnyöket élvezi és keresi. A képzőművészet és a szépirodalom kötetbeli termékeny szimbiózisát egyik recenzenstársam is a kötet elvitathatatlan erényének tartja: „Mások alkotása, a valóság egy-egy képi interpretációja nagy hatással van Markóra; programjává teszi versbe fogalmazni észrevételeit. Műalkotások lírai olvasatai ezek a szonettek” (Fekete Marianna: Szonett, szonett, szonett, avagy képolvasatok és adventi stációk. Bárka, 2015. 5. sz. 71-74.). Minden műalkotás egyszeri és megismételhetetlen, emiatt tökéletesnek kell lennie: a művészi tökéletesség az ideálja Markó Bélának is. Ezt keresi a képzőművészeti alkotásokban és ezt szeremé létrehozni szonettjeiben is, heurisztikus ereje van minden idevágó felismerésének: „Nem álmodik, mert éppen így egész” (Giorgione: Alvó Vénusj). Ezzel ellentétben a valóság nem állhatatos, változik vagy megismédi önmagát, van rá módja és ideje, másrészt szükségből teszi, „mert ami volt, egyfajta eltolódás”. A költői felismerés szerint az így mutatkozó valóság állandó korrekcióra szorul, önkorrekció hiányában ezt a munkát a mindenkori művésznek (festőnek, költőnek) kell elvégeznie. Valóság-fragmentumok halmaza vesz körül bennünket, benne széteső ember, széteső nyelv, várjuk, „hogy már hulljon szét a forma is” (Nagy Imre: Vihar). Ebben a helyzetben a költészet lehet az összetartó erő, létrehozhatja, ami hiányzik: a világ, az ember és a nyelv virtuális egységét. Talán a szonett lehet hatékony összetartó formája széteső világunknak, a zártság, a nyelvi szervezettség műfajaként. Hatékony és jótékony művészi kompenzáció ez akkor is, ha érezhető némi feszültség tartalom és forma között; külső és belső, formán kívüli és formán belüli feszítő erők egyszerre munkálnak a versszövegekben, miközben költőjükben ott bujkál a harmónia utáni vágy: „mert nyílván semmi rend nincs a világban” (Nélkülünk milyen?). (A Passiójátékról) Amíg az Elólné^et két év termésének száz szonettjét foglalja kötetbe, addig a Passiójáték 2013 adventján íródott, mindössze két hét alatt. A keresztény ember ilyenkor Krisztus eljövetelét várja. A szonettkoszorú ezzel szemben a halálra készülődés folyamatát bontja ki. A megváltó szenvedéstörténete ihlette arra a költőt, hogy éppen a karácsonyt megelőző időszakban tekintsen előre az időben, és gondolatban végigmenjen a különféle stációkkal teletűzdelt emberi életen, analógiákat keresve a krisztusi sorshoz. Szembe kell nézni a véggel, mely emberi léptékben mérve a halált jelenti, kötetbeli megjelenítője egy betört koponya, ez szembesít bennünket a végzetünkkel: „Csorog a fény a megnyílt koponyából”. Állandó jelenléte biztosított a szonettekben, nem csupán erőteljes indító kép ez, előrejelzi a véget is. A tizenegyedik szonett visszatér ehhez a képhez, koszorúba rendezve a szonetteket. A koponyából csorgó fény izgatja a versírót, a formában rejlő belső tartalom, a lényegre utalás költői gesztusaként. A kiáramló fény lehet az értelem szimbóluma, de az isteni kinyilatkoztatásé is, akár a profanizálódott igéket művészien hasznosító költészetben is. Az embernek nincs biztos tudása a halálon túli világról, ám léte és nemléte között történik vele valami, amire folyton magyarázatot keres: „és ismét titok, / ami tudott 58
