Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

másképp..., Bp., 2015) hasonlóképpen szögezi le Reményik Sándor (és a „helikoni triász”) életművének értékelését summázva: e költők általános értékei „nem szakíthatok, nem választhatók el az erdélyiség jegyében létrehozott verstípusoktól és struktúráktól. Valamint attól a szereptudattól, mely erdélyiségük lényeges elemét jelenti”; életművük „legjobb és legmaradandóbb részét azok a költemények alkotják, melyekben az erdélyiség mint művészileg megformált világkép kimutatható. Az összmagyar irodalmat is ezek a költemények gazdagítják, ezek szélesítik színképét. Nem utolsósorban azért, mert középpontba az egyén identitástudatát állítják, s ezzel a személyiségválság és -vesztés késő modern témájának és e téma érzelmi és lélektani következéseinek (magány, az emberi kapcsolatok kiüresedése, az önmegvalósítás kudarcai) újszerű feldolgozását nyújtják.” Erdélyi, kisebbségi irodalmi nóvum tehát az egyén és a közösség identitásdimenzióinak olyan szerves összekapcsolása, amely egyszerre reflektál a személyiség és a kisebbségbe taszított nemzetrész sorsproblémáinak a sajátos kifejezéslehetőségeire is; s ennek artisztikus megnyilvánulása lehet az egzisztenciális erejű sorsjelképi beszédmód, a sorsos igazságbeszéd az individuális és kollektív lét- vagy gondtapasztalatok rengetegéről.

Például a történelmi szenvedés és abszurditás minden rétegét felkavaró geográfiai és historikus végzetfogalomról: a hely és a fátum nevéről: Trianonról. Sütő András szavával: a Trianon-szindrómáról. Vele a kiszolgáltatottságot megszüntetni kívánó összmagyar nemzeti önrendelkezés esélyéről. Vagy arról a bizalomról, amelyet — a Csonka Magyarország című 1920-as versében szenvedélyesen megfogalmazottakat („Oh Igazság, te egyeden kiáltás! egyeden fegyver! Jerikó trombitája! szólj! / falak, omoljatok hangjaitól”; „Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: / Iga^ságf’) mintegy értekező nyelven is megerősítve — Babits Mihály is állított (A-Z. írástudók árulása, 1928): Magyarország „az a nemzetek közt, melynek legmerészebb álma sem haladja túl a legminimálisabb Igazságot. Ha valahol otthont remélhet még a földön az Igazság régi elve: itt van az. E szerencséden és megalázott nemzet — a harci erő védtelen áldozata — szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot”; s „az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van.” S abban az eszmei igazságtételben és igazságszolgáltatásban, hogy magyarság és igazság egybefonódása szerint — ahogyan szintén Babits vallotta Áldás a magyarra című 1938-as költeményében —: „Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, / bár a világ minden fegyvere őrizze. / Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, / de leghatalmasabb mégis az igazság.” A transzcendens bizonyosság feltéden győzelmében kell tehát hinnünk minden evilági hatalmi erőszak ellenében. („A mi igazságunk: a mi erőnk” — hirdette prófétai méltósággal, Kiáltó jvával 1921-ben már Kós Károly is.) Hihetünk egyrészt a trianoni sorstragédia megítélésének tisztaságában, akár a szellemi fölénynek abból a pozíciójából, ahonnan napjainkban Szőcs Géza szójátékosan humoros, karikatúraszerű bökverse is szól: „Libát vettem Libanonban / haj, haj, haj. / El is lopták Trianonban / baj, baj, baj. / Non, non, non. / Liba / non / non / non” (A liba) — azt az ötletet kiaknázva, amellyel érdekes módon vág egybe a kárpátaljai Vári Fábián László felidézett gyerekkori emléke a „franciául kimondott tagadás” háromszorosságának kihallásával a földrajzi szóból. Vagy így perlekedik Lászlóffy Csaba villódzón asszociatív költeménye: „Éltem, haltam vígan, haragban. / Meddig maradhat bosszuladan / (Magya44