Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

rigenben, Musza Daghban) / a gőgös nagyhatalmi katlan? / Vesztes versailles-i kirakatban / vagyok/voltam — én, faragatlan — / az Öregistennel haragban. / ’Tartalékaid mind meghagytam!”’ (Sejtek szonettje). Másrészt úgy is reménykedhetünk (a kilencvenötödik évfordulón), ahogyan pedig erre Szentmihályi Szabó Péter biztatott minket (Trianon című versében) a kilencvenedik gyászév alkalmával: „Szegény halottainkat átkeresztelik, / gyárat építenek a szent romokon, / betiltják a magyar történelmet, / de fejük felett a véres kard: Trianon. / / Meglehet, egyszer tényleg elfogyunk, / elvész a négy folyó s a három halom, / mégis miénk az üdvösség koronája, / s a menny kapujában a jelszó: Trianon.”

Mert az omlás, a sorvadás napról napra: tagadhatatlan. És a legkiválóbb magyar írókat, költőket — ahogyan Aniszi Kálmán (S^íne és visszája, Bp., 2014) fogalmazza — „a permanens veszélyeztetettség körülményei között is a nemzet ügyének szolgálata mozgatta, motiválta. A Trianon után porig alázott magyarság bennük és általuk kereste a felemelkedés reményét és esélyeit.” - „Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. / Elmerült székely faluk hangja szól / Halkan, halkan a tengerfenéken. / Magyar hajósok, hallgatózzatok. / Ha jártok ott fenn förgeteges éjben: / Erdély harangoz, harangoz a mélyben” (Atlantis% harangod) — hangzik Reményik Sándor nevezetes költeménye. Azé a lírikusé, akinek a költészetét - amint azt róla szóló monografikus tanulmánykötetében {Egy esetne indul— Reményik Sándor arcképébe^ Bp., 2011) Pomogáts Béla írja — „a kérlelhetetlen történelmi végzet tudata szőtte át”, s a „szorongásos közérzet” hangolta. — De a merülő földrészt, a süllyedő magyar Atlantiszt sirató Reményik Sándor után például a felvidéki Gál Sándor lamentációja {Éj Atlantis^ című versében) is ekképpen árad a „bénuló nyelvű” vidékről: „süllyedek alá / együtt a fákkal együtt a tűzzel / együtt a lóhorkanásos messzeséggel / imbolygó szívű temetőkkel / két lábon álló halottakkal / atlantisz-sorsú nemzetekkel / vélük együtt le a mélybe / le a végső némulásba (...) alattam nem föld a föld / felettem nem ég az ég”.

A mindennek ellenében a megmaradásakarat és a helytállás feltétlenségét hirdető Aprily Lajos Marosszentimrén 1921-ben keltezett szonettje, a Nyár ugyan a „falusi árvaságról” dalol, a „mogorva” templomról, a tengerre hiába vágyakozó érzésről: de egyszersmind még a mítoszi erdélyiség megtartó szépségéről és nemes pátoszáról: „És este kinyitom az ablakom / és a históriáit hallgatom: / egyetlen transsylvan hősköltemény.” Fia, Jékely Zoltán a harmincas években azonban már nagyobb bajt észlelve szól és számol be a marosszentimrei templom jelképes omladozásáról: hogy „fejünkre por hull, régi vakolat”, s „egér futkározik a pad alatt”; hogy „tízen vagyunk: ez a gyülekezet / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett”; „tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr. / így énekelünk mi, pár megmaradt / — azt bünteti, akit szeret az Úr —, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiirtott az idő gazul” (A maross^entimrei templomban). Ehhez képest Kányádi Sándor 1975-ben egyenesen a valósággá lett bevégezettséget tömöríti sorsszimbolikus pusztulásvízióba: „ledőlt a cinterem fala / kövei földbe vástak / védtelen áll a dombon / maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár” {Egy csokor orgona mellé). De még ez is fokozható: 2002-ben, az akkor hetvenöt éves Sütő Andrásnak ajánlott planctusában Ferenczes István az istenhiány döbbenetével borong a marosszentimrei templom sorsán: „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen, kilencen, nyolcán sem vagyunk, / gyüle45