Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

mosolygós asszonyságok voltak ugyan, de a kavargatáson és a parancsolgatáson kívül mással nem foglalkoztak, volt pedig munka bőven. Az első mosogatáskor csak azért nem hánytam össze magamat, mert hajnali ötkor keltem, és a hajcihőben elfelejtettem reggelizni, ebédkor pedig még mindig öklendeztem a Marga fantázianevű margarintól, amit sehogy sem tudtam lemosni, végig ott lebegett az undorító szaga a kézfejemen. Azután húsz kiló hagymát pucoltam, kisírtam a szememet, és a kolléganő, akkor még lányok is laktak az internátusbán, meglökött, amikor egy száz literes fazék alját súroltam kétrét görnyedve, beleestem a mosogatólébe, azután egy kicsit dulakodtunk, de tánti Zsula visítani kezdett, és a csókolózásig már nem jutottunk el.

Viszontagságos kezdés volt ez, de beleszoktam, mert a konyha védelmet jelentett, nem kellett aznap iskolába menni meg szilenciumra, és a délután általában csendes volt, igyekeztek a nénik a vacsorát is az ebéddel egyidőben elkészíteni, hogy csak melegíteni kelljen este, és elmosogatni, mire pedig felértem a hálóba, a gonosz felsősök általában aludtak. Maruca tánti mindig készített nekem valami finomságot, mert ismerte a dédapámat, egészen kedves tudott lenni, de ha nem tetszett, ahogy elmosogattunk, mindent elölről kellett kezdeni. A csapból természetesen nem folyt a meleg víz, a hatalmas kályhán kellett melegíteni és vödörrel hordani a mosogatóba, vegyszer sem volt, csak a Tix nevű súrolópor, és valami nagyon büdös szóda, de hát kevés zsírral főztek, levitte a meleg víz is a kimártott tányérokról a maradékot. A baj csak az volt, hogy ha valamelyik felsős azt gondolta, hogy én leszek a konyhás helyette, akkor nem volt apelláta, bár az elején mindig megverettem magamat, később igyekeztem úgy sakkozni, hogy a gyötrelmesebb matekórákat megúszszam. Részben megtanultam akkor alapszinten főzni, csak nem tudtam még, hogy tudok.

Másfajta ügyelet is volt az internátusbán, az is egész napra szólt, takarítani kellett, kihordani a hamut és tüzet rakni télen, húsz vödör szenet felcipelni az emeletre, vagy többet, és begyújtani minden cserép kályhába, míg a többiek szilenciumon voltak délután az iskolában. Ez gyötrelmesebb munka, mint a konyha, mert a fa vizes volt, a szén földes, minden tüzelési tudásomra szükségem volt, egyik hálóból rohantam a másikba, nehogy elaludjon, és mire megjönnek a többiek, legalább langyos legyen már a kályha. Igazi meleg sosem volt, fagyoskodtunk sokat azon a télen, iskolában, internátusbán, műhelyben, ahogy az egész ország. Egyszer megvertek a nagyok, mert éppen a mi szobánkban nem sikerült a tűzrakás, eltöltöttem az időt egy jókora fosszilis fadarab megmentésével, amit elvittem a tanárnőnek, meg is határoztuk, de már nem emlékszem a nevére. Meggyomroztak, mert alig pislákolt a tűz, és tulajdonképpen igazuk volt, mindenki fázott, még csak azt sem mondhattam, hogy a kályha volt a hibás, de a fosszíliát sem mutathattam nekik meg, volt belém szorult dac mindig. Egy ilyen szenes délelőtt látogatott meg az apám, 1983 februárja volt, éppen az utcai kukába hordtam le a salakos hamut, amikor odaért. Tréningruha volt rajtam, vékonyan öltöztem, mint a tornaórán, hideg volt kint is, bent is, de én keményen dolgoztam, soványan és lehangoltan. Volt valami lelkesültség az apám szemében, nyolc évet lakott abban az épületben, de amikor bementünk és meglátta, mélységesen elszomorodott, mert omlott a vakolat sok helyütt, a függőfolyosó korlátja rozsdás volt, a mosdóban jég borította a padlót, ott nem fűtöttünk. Biztosan érezte a sok összezárt ember áporodott szagát, meleg víz természetesen nem volt, fürdeni, zuahnyozni nem lehetett. El akart vinni a városba, járjunk egyet, de én valami furcsa öntudattal mondtam nemet, dolgozom. Azt mondta, hogy a há36