Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
ború után nem volt ilyen háború utáni állapot. Mondtam neki, hogy nem olyan rossz ez, de még másodéven is benüakó leszek, amíg fel nem lázadok. A legrosszabb élményem az, ahogy nekem kell egyszer elégetnem az egyik srác holmiját, mert valamilyen fertőző betegséggel vitték el kórházba, és azt mondta az asszisztensnő, hogy el kell égetni mindenét, a könyveit, a füzeteit, a ruháját, kérdeztem is, hogy nem fogom elkapni? Mondta, hogy nem, de akkor miért kell égetni, biztos, ami biztos, válaszolta, és nem kaptam el semmit. Kezdetben a legnagyobb gondom az volt, hogy a szabályzat értelmében havonta csak egyszer lehetett hazamenni, az utolsó hétvégén. Mire volt ez jó, nem tudom, de a pedellus igyekezett komolyan venni, ezért minden hét csütörtökén írott igazgatói vagy aligazgatói engedélyt kezdtem el beszerezni (bilet de voie i, hogy szombatra meglegyen. Ez nem volt egyszerű feladat, mert lepecsételt formanyomtatványt a pedellus adhatott, aki megpróbált mindenféle akadályt gördíteni a hazautazás elé, bár ehhez nem volt joga, és találkozni kellett az igazgatóval vagy az egyik helyettesével, ami egy ezerfős iskolában elsős diáknak meglehetősen nehéz feladat, ráadásul volt egy gonosz aligazgató nő, aki sosem írta alá a papíromat, és nem mertem hamisítani. Gyakran voltak akkoriban vasárnap is különböző kötelező iskolai programok, hazafias munka, katonai kiképzés, de én mindig ellógtam, mert elég hamar kitanultam, hogy a legsúlyosabb iskolai büntetés az, ha internátusba zárják az embert, nincs már amitől félnem, és tőlünk soha nem rúgtak ki senkit. Egy szombat délután pedig, amikor a pedellus bezáratta a kaput, hogy senki ne mehessen el — ha jól emlékszem, ócskavasat gyűjtöttünk volna -, kiugrottam az emeleti ablakból egy nagy rakás homokba, a fiúk kidobták a táskámat, felmutattam a középső ujjamat a pedellusnak, és hatalmasat sprinteltem a rácfertályi templomig, hogy elérjem a villamost. 1983 tavaszán történt ez, amikor már kellően elszánt voltam, de azt nem tudom, hogy mi lett volna, ha nincs ott az a kupac homok, vagy nem jól ugróm, nagyon magasan volt az ablak. Nappal másként nem lehetett megszökni az intriből, aminek a falára valaki azt festette fel óriási fekete betűkkel, hogy Doftana, ez volt a hírhedt román börtön, ahol a kommunistákat és a vasgárdistákat tartották a harmincas években, és volt valami szürke, otthontalan, komor jellege az egész épületnek. A szomszédok utálták a kölyköket, akik átrúgták a labdát, és néha cseresznyét vagy almát loptak az udvarral határos kertekből, általában a környék lakói meglehetős ellenszenvvel viseltettek az internátusbán lakók iránt, szóltak a pedellusnak, ha valami kihágást észleltek, megbízható állampolgárok voltak, iskola, börtön, laktanya és kórház szomszédságában nem jó lakni, hasonul az ember. Legegyszerűbb volt az öreg portást kijátszani, nem volt rossz ember, csak idő kellett hozzá, de szombat délben sietős volt az indulás mindig, ha nem vihettem el az utazótáskát az iskolába, mert a Majmuca nem engedte, reggel néha kipakoltatta a hazavinni készített holmit. A szökésért kedden vagy szerdán mindig konyhaszolgálatos voltam, igazolt hiányzó, anyámék nem tudtak semmiről, szerdán pedig már kész haditervem volt a hazautazáshoz, azóta is úgy tudom, hogy a hétvége szerdán kezdődik. Utólag persze minden könnyűnek tűnik, csakhát nem szabad világban éltünk, ahol az efféle szökések diákcsínynek minősülnek, hanem az egyre sötétebb Ceausescu-rendszerben, minden iskolai kihágást a rendszer elleni cselekménynek értelmezhetett, aki azt akarta. Uton-útfélen igazoltattak a rendőrök, ellenőrző, személyi, karszám az egyenruhán, és ha nem tudta megmondani az ember, hova megy és miért, a sarki rendőr azt csinálhatott vele, 37
