Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
Aztán csak szedegetik a vajüngból a puha pampuszkát és tömik a fejükbe. Azután egyszercsak magukra maradnak. Téged küldtek értem, kérdezi akkor Imre. Nem. Hanem hát neked kellett volna szerintem hozzám jönnöd. Vártam a híreket, feleli a görbe lábú ember. így aztán végülis mégiscsak értem jöttél. Nem. Nem érted. Hanem a hírekért. Akkor a vénasszony visszajön, ők meg befogják és teletömik a szájukat inkább, ahogy falnak tovább. Csak egyetek, mondja a vénasszony, Van még bőven, ott sül, e. Nem adnak ijjent se a bányaiskolába, se a tanácson, igaz-e? Amikor befejezik és a bort is felhajtják a homályos pohárból, kimennek, hogy elszívjanak egy cigarettát. Odébbsétálnak a kiskonyhától. A görbe lábú még előbb jól körülnéz. Azután csak megkérdi, Mibe keveredtél? A másik lebiggyeszti a szája sarkát, Mondhatnám, hogy semmibe. De igazából nem is tudom. Mert hogyha te ezzel jössz nekem, akkor gondolom, valamibe mégiscsak belekeveredtem. Elmondhatod, hogy mibe, kérdezi a görbe lábútól. Mi szerepel a lapomon? Nem mondhatnám el, hogy mi szerepel rajta. De így, hogy nincs rajta semmi, így aztán elmondhatom. Semmi? Azt akarják tudni, hol vagy. Ez olyan nagy dolog, kérdez vissza Imre. Ahogy vesszük, von vállat a görbe lábú, Mert ugye egyik kérdés szüli a másikat. És azt meg nem lehet tudni, hogy mi a következő kérdés. De te nem ezért jöttél. Nem. Hanem? Találkoztál Madarásszal? Imre bólint. A kutyafáját, mondja a görbe lábú. És tudod, hogy azóta mi van vele? El tudom gondolni. A görbe lábú ember felszisszen vicsorogva. Várja, hogy a másik még mond-e valamit, ahogy ott az udvaron sétálnak fel-alá a tanyaház meg a kiskonyha között, de az nem mond semmit. Úgyhogy neki kell tovább kérdeznie. Imre, a kéziratot odaadtad neki? Oda én. Ahogy kérted. Ajj, jajdul föl a görbe lábú ember. Soha rosszabbul nem számíthattuk volna ki ezt a dolgot, mondja fejcsóválva. Megtalálják a holmija közt, aztán ki tudja mit hoznak ki belőle. De hát mért találnák meg? A görbe lábú felnéz. Hát mindent átvittek a. Tudod hova. A könyvespolcát. Az egész asztalát. A levelezését. Mindent. Ezt én értem, bólint Imre, De a te kéziratod nincsen nála. A görbe lábú nagyot néz. Hogyhogy nincsen? Imre olyan lassan mondja, mintha fájna. Vissza is adta az. Na várj csak, mondja, s azzal a másikra rá se bagózva, besiet a tanyaházba. A görbe lábú megint leizzad, mire a fiú előjön a vastag paksamétával. A görbe lábú már-már elmosolyodik, de mégiscsak van benne valami zavarodottság. Öröm és idegesség egyben. Az egészet visszaadta? Vissza, feleli a másik kurtán, amíg a görbe lábú felcsapja a mappa fedelét és a papírokba túr. Ezek szerint még éppen időben érkeztél, mondja, Az utolsó pillanatban. Igen, mondja Imre. Közben lassan kisétálnak a tanyasi épületek közül a zúgó mezőre. A szél a dögkútról hozza a nyers büdösséget. Néha a nagy melegben olyan bűz lesz tőle lent a völgyben, hogy az embernek a gyomra felfordul tőle. A görbe lábú ember átforgatja a lapokat. Se egy széljegyzet, egy firkantás, egy aláhúzás, egy megjegyzés, semmi. És Imre meg még csak a száját is összeszorítja, nem mond egy szót se. A görbe lábú ember tudja, hogy vége. De azt nem tudná megmondani abban a pillanatban semennyiért sem, hogy vajon minek is van vége. Azután csak megkérdi. Na és mit szólt? A másik úgy tesz, mint aki nem is érti. De a görbe lábú megáll, és egy mozdulattal a másikat is megállítja, és annak most már rá is kell néznie. Mit mondott a versekre? Imre mégis elkapja a tekintetét. Hát nem nagyon mondott valami sokat. És keveset mit? Látod, éppen ez az, mondja bizonytalanul Imre. Nem tetszettek neki, ezt már inkább mondja, mintsem kérdi a görbe lábú. Jajj, te Tibusz, nem akarok én 30
