Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
a rossz hír hozója lenni, mondja Imre, Hát ezért is nem mentem egyből. Hogy mondjak meg egy ilyet? A görbe lábú ember elmosolyodik, összecsukja a mappát, a hóna alá csapja, és azt mondja, Ugyan, ne hülyéskedj, nincsen semmi baj se ebből. Sétálnak tovább. Nem érúk a pesti költők a mi világunkat, mondja a görbe lábú. Számítottam én erre, de hát mért ne tehetnék egy próbát. Gondolom ez a Madarász végülis felvett név, ugye? Magyarosított, úgy értem. Hát hogyis értené a mi világunkat. Szót sem érdemel az egész. Azután Imre kérdez. És most velem mi lesz? Semmi, von vállat a másik. Majd megírom szépen, hogy rendben hazajöttél, és mihelyt kihevered a náthát, munkára jelentkezel. Lehet, hogy meg fognak hallgatni egyszer. De ha mindenkit sittre vágnának, aki csak beszélt vele, akkor már egész Pest ülne. Arra viszont megkérlek, hogy legfeljebb csak a magad verseiről beszélj. Hogy azokat vitted el neki. Én majd amúgyis kezeskedek érted. Most neveztek ki, vannak friss érdemeim, nem lesz semmi baj. A görbe lábú végül még annyit kérdez. De mit mondott pontosan neked? A versekre? Hát. Csak ne kertelj egy pillanatot se, láthatod, hogy a helyén kezelem a dolgot. Imre a szemébe néz. Azt mondta, kurva szarok. Hogy ezek nem is versek. Szófosás, szarhugyozás. Zsebhokizás. Ilyeneket. Sajnálom. Nem, nem, semmi baj, mondja mosolyogva a görbe lábú. így állnak ezek az egyszerű emberekhez. Egyiket se emelte ki, kérdezi még tovább azért. Azt mondta, az egyik nevetségesebb mint a másik. Az anyja picsáját neki, mondja a görbe lábú és a cigarettacsikket a földhöz vágja. A motort még az emelkedőn megállítja, hogy a tanyáról átérne a dombon. Lekászálódik az ülésről, a csomagtartóhoz fordul, megoldja a szíjat, felnyitja a kicsi aktatáskát. Fogja a mappát és odalép a dögkút rácsához. A paksamétát összecsavarja olyan tölcsér formájúra, amennyire bír azzal a vastagsággal, azután beerőszakolja a rács egyik lyukába. Azután áttuszkolja rajta. Azután egy szemvillanás és az egész a sötétségbe hull. Amikor az erdei úton visszaér a szerpentin tetejére, épp mielőtt a főútra kifordulna, egy gödör megdobja a motort. Éppen csak annyira ingatja meg, hogy ne tudjon lefékezni, és a derékszöget rendesen bevenni. Átsodródik a másik oldalra és a biciklistát, aki lentről éppen felerőlködte meg felszuszakolta magát a hegy tetejére, eltaszítja. Azonnal leállítja a motort és lepattan és az árokszélen terem. Szerencsére itt csak egy mély barázda ez az árok. A biciklis lassan is ment, és aztán az avarba dőlt. A titkárnője az, a gyorsírókisasszony. Hazafelé tekert éppen. Az ijedtségen kívül nincsen nagyobb baja. Egy kicsit fájlalja a bokája csúcsán a csontot, de legfeljebb megkékül majd csak, ami semmi se igazán. Mire fölsegíti, már csak a nevetnek ezen az egészen. A görbe lábú ember közben azt mondja, Látja, Mancika, éppen csak három napja ismerjük mi ketten egymást, aztán máris mind a ketten megütöttük a bokánkat. Ki tudja, mi lehet még ebből? 31
