Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Események
tőként is gyakran megfordult Szilágylompérton, hogy a város zaját kipihenhesse. Ilyenkor a Séra-kúria mögött álló gesztenyefa alatt ült le a ma is ott álló kőasztalhoz, hogy egy üveg bor társaságában kiírja magából érzéseit. A nagyszülők szilágylompérti síremléke, a szeretett Lilla néni gondoskodása, az Adyfészek hangulata igazi otthont teremtett a fáradt költő számára. A már említett fénykép ösztönöz bennünket arra, hogy a költő emlékét őrizzük, és az utókornak továbbadjuk. Hiszen a nagy költőóriás számára nem Nagyvárad, nem Budapest, nem Csúcsa és nem is Párizs jelentett igazi otthont, hanem Érmindszent mellett Szilágylompértot nevezte másik hazájának. Itt megtekinthető a költő mellszobra, a nagyszülők házhelyén álló Ady Endre Általános Iskola, a nagyszülők síremléke, a Séra-kúria mögött álló élő gesztenyefa és az eredeti kőasztal, ahol a költő alkotott. Ady több önéletrajzi jellegű írásában céloz erre az anyai ágról örökölt egzaltáltságra. A magyar Pimodán című művében így ír: „Ezen a mi famíliánkon valami fátum ül... Egzaltált, bolond... família, mely azért vibrált, remegett, kínlódott annyit, hogy zsenit teremjen. ..” Az Egy csúf rontás című versében pedig: „S lelkemen, szép pogány lelkemen/ Egy csúf rontás ül,/ pusztít, bitorol még.” Séra Ferenc sokat beszélt Adynak az 1910. és 1911. évi egyhetes lompérti tartózkodásáról. Az elsőről vannak más adatok is, de az 1911. éviről csak Séra közlése. Ha Ady valóban járt akkor is Lompérton, augusztus második felében, a Tátrából hazatérve mehetett oda. Ady leveleiből kitűnik egy 1914. évi lompérti útja is, valószínűleg ez volt az utolsó. „Ady Endre, amikor Lompérton időzött, a házunk előtti terjedelmes öreg akácfa árnyékában ülve töltötte a napnak legnagyobb részét. Az asztalon tálcán bor, szódavíz, pohár és dobozszámra az elmaradhatatlan Hercegovina cigaretta. Én, a nyári szünidőt itthon töltő gimnazista voltam a koccintó cimborája — emlékezett vissza unokaöccse. Ha több bort is fogyasztott, beszédéből nem lehetett észrevenni. Éppen olyan értelmes, mintha nem is ivott volna. Soha józan gondolkodását el nem veszítette...” Séra Ilonka tanítónő, unokabátyja verseinek hűséges olvasója és Endre között sokszor élénk társalgási vita alakult ki a forradalom, a nagybirtok, uralkodó osztály stb. körül. Ady Endre egyszer a következő kijelentést tette: „Húgám, én nem vagyok forradalmista, irtózom minden pusztító, szétromboló vérengzéstől. Ennek bekövetkezésére figyelmeztetem az állam vezetőit, akik máig nem akarják elveiket megváltoztatni.” Forradalmi magatartásának tagadását viszont a költő egész pályafutása és költészete cáfolja. Lompérton tartózkodása idején sehova nem ment, nem érintkezett csak a család tagjaival. Édesapjának volt két kortársa a faluban, akik többször meglátogatták őt Érmindszenten. Édesapja is, ha ellátogatott Lompértra, mindig felkereste otthonukat. Ady rokoni kérésre sem tette ezt meg. Magatartásának, lényének egyik különös ellentmondása — a sok közül —, hogy a népe sorsáért aggódó, életük javításáért harcoló költő kerülte a vele való találkozást, a földműves falusi néphez nem volt szava, nem tudott hozzájuk leereszkedni. Az ifjúkori félszegsége, zárkózottsága, magának való természete később is megmaradt a társaságbeli ember megnyerő, kedves modora mögött is, idegenek, ismeretlen, új emberek között valójában soha nem érezte jól magát, csak szűk, meghitt körben. Ady Lőrinc vasszorgalommal és nagy hozzáértéssel dolgozott, gyarapította érmindszenti birtokát. A környék legjobb gazdájának, mintagazdának tartották. Ezért fájt neki 123
