Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Események

birtoka sorsa. Többször elkeseregte: „Küzdöttem, dolgoztam, nélkülöztem, most meg mindent el kellett adnom, mert a fiaimnak nem kellett a föld, unokáim meg nincsenek”. Az erős akaratú, sokszor erőszakos, határozott, leleményes, takarékos — néha túlzottan takarékos —, önérzetes ember kellemes ember is tudott lenni. Szeretett nótázni, borozgatni, kártyázni. Fukarsággá, zsugorisággá, fösvénységgé vált takarékosságáról sok apró történetet őrzött a család. Ha sok vendég érkezett Érmindszentre, általában így fogadta őket: „Hogy a fenébe fértetek fel olyan sokan arra kocsira?” Lesántultak vasalatlan telivér lovai, mert fukarságból nem veretett rájuk patkót. A ló kérdez című versben felbukkan ez a kép: „Lovamra patkót senki nem veret...”

Fiairól őszintén, de sokszor nagyon szűkszavúan nyilatkozott: „Lajos tanár Zilahon, Endre pedig csavarog valahol Párizsban”. A családtagok észrevették, hogy Endréről nem szeret beszélni, de ha Lajosra terelődött a szó, megeredt a nyelve. Kovalovszky Miklós így ír Ady Lőrincről: „Az apa nyers gyakorlatiassága, feltörekvő becsvágya, a félparaszti sorba lesüllyedve is megőrzött hétszilvafás gőg ellensúlyozza az anyai örökségként kapott sajátos érzékenységet, félénk lágyságot... A kortársak véleménye szerint apjának köszönheti Ady a hajtóenergiát: a lázadó elégedetlenséget, a támadó harci kedvet s gondolkodás- és kifejezésmódjának sajátos, eredeti, rapszodikus módját.”

Papp Aurél szerint: „Nagy fia, Ady Endre természetének alapvonásai ugyanazok voltak, mint apjáé, Ady Lőrincé”. Szentimrei Jenő, erdélyi költő pedig csak megerősíti: „Meg kell vallanom: rám Ady Lőrinc a meleg tekintetű, nyájas „ides”-nél is mélyebb benyomást tett. Őt tekintem a forradalmár Ady első egyenesági felmenőjének”. 1924-ben kétnapos ünnepség keretében rendezték meg az Ady-szülők aranylakodalmát. A Zilahon kezdődő és Érmindszenten folytatódó rendezvény országos érdeklődést váltott ki. Jó alkalom volt ez Ady költészetének népszerűsítésére, harcos kiállásra a Magyar jakobinus dala szellemében. Ekkor ismeri fel Ady Lőrinc Bandi fiának nagyságát: „... az életét féltettem... Ezért akaszkodtunk össze néha. Én nem csak nagy embert, hanem boldog embert is akartam a fiamból nevelni. Szép ez az ünneplés, és jól is esik a szívemnek, de ugye nem vétek az ő emléke ellen, ha azt mondom, hogy inkább kevesebbet szenvedett volna, és a híre helyett inkább őt látnám magam mellett erőben, egészségben.” Aki ilyen okosan, emberien, az élet ősforrása közelében élők természetes bölcsességével beszél a fiáról, az nem lehet mindennapi lélek, hétköznapi ember.

Pásztor Mária úgy él a rokonság emlékezetében, ahogy azt az irodalomból ismerhetjük. „Hét vármegyére szóló szépség volt”, végtelenül szelíd és ábrándozó hajlamú. „Virágos udvarából lehetett meglátni az ő lelkét, az ő valódi lényét. Mindent elolvasott fiától és fiáról, és így sokat tudott arról, ami körülötte történt. Mindent megértett és felfogott Endre küzdelmeiből. .. A lángeszét is... egyetlen, véges-végig megbízható alátámasztója, lelki tartozéka az anyja volt.” Fia tehetségében sohasem kételkedett, inkább csak annak eredetét kutatta fáradhatatlan buzgalommal. Bánatos, mosolygó arca szeretet, megértés, megbocsátás kifejezője. „Ha eljött Lompértra, vagy elmentem szüleimmel Mindszentre — írja Séra Ferenc — mindig sírva beszélgetett édesanyámmal: „Szeme, vágya, eper-ajka,/ Szíve, csókja mindig könnyes,/Ilyen volt a legszebb asszony,/Az én fiatal anyám./...Én kergettem a vénségbc...” (Az Anyám és én). Egyszer meg is kérdeztem: miért kesereg Mariska néném, ha Bandiról beszél? Megtudtam, anyagilag nem tudja kielégíteni fia igényeit.

124