Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban
mák mindent egy lapra, katonai győzelmükre tettek föl és nem is esélytelenül - állást foglalt a Habsburg-monarchia nemzeti alapon történő felosztása mellett, s még a nyáron, jóval a Központi Hatalmak összeomlása előtt, elismerte a jövendő cseh-szlovák és délszláv egységet. Azt lehet mondani, hogy a Monarchia népei - a németek és magyarok kivételével - választhattak, hogy a győztes vagy a vesztes oldalhoz akarnak tartozni. 1918 tavaszán, tehát amikor még a világháború kimenetele kétséges volt, írta meg a radikális polgári demokrata Jászi Oszkár, de csak a vég pillanatában, októberben publikálta az Osztrák-Magyar Monarchia alapvető átalakításának, Közép-Európa föderációvá alakításának a tervezetét, A Monarchiajövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok címen. (A szétkapkodott kis könyv rövidesen kijött második kiadásában a címben a „Monarchia” helyébe „Magyarország” került. Az előszóban igenló választ ad arra a kérdésre, hogy „lehetséges-e Magyarország észszerű életigényeit az európai kultúra és az egész emberiség fejlődési törekvéseivel összeegyeztetni.” (5-6.1.) Az előkép Kossuth Lajos 1862-ben nyilvánosságra hozott Duna-könföderációs javaslata volt. Jászi egy nagyszabású, a Monarchia területén túlmutató közép-európai föderáció tervét mutatta be könyvében, kitérve a lehetséges ellenvéleményekre, és logikus érvekkel bizonyítva, miért érdemes ebben részt vennie a csehektől a lengyeleken és a románokon át a délszláv népekig. Magyarországot nem föderalizálva, hanem decentralizálva és minden nemzetiségnek a legszélesebb nyelvi és kulturális jogokat biztosítva, a magyar hegemóniát ezzel föladva, de a történelmi terület gazdasági és földrajzi egységét megőrizve vitte volna be az államalakulatba. Még ez is sok volt a nemzeti érzéssel teli magyarok többségének, de már kevés volt a nem-magyar nemzetiségeknek. Egy, vagy akár csak fél évvel korábban, az antant tavaszi-nyári döntései előtt és még a háború eldöntetlen állapotában, még elfogadható tárgyalási alap lett volna. Fájdalmasan kevesen voltak azok a magyarok, akik belátták azt, amit Kossuth párizsi követe, Teleki László, majd Deák, Eötvös, Mocsáry megértett, hogy a történelmi Magyarország fönnmaradásához elengedhetetlen a népesség felét kitevő nemzeti kisebbségek önálló létének és mérsékelt igényeinek az elismerése, nyelvi jogaik biztosítása. Ennek szükségességét erkölcsi és főként politikai érvekkel fejtette ki Jászi Oszkár A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés c., 1912-ben megjelent munkájában. Publicisztikai, közéleti tevékenységével kivívta a nemzetiségi politikusok elismerését is. így nála hitelesebb, alkalmasabb személyt nem lehetett volna találni egy méltányos kisebbségpolitikai fordulat végrehajtására, amikor a világháborút követő összeomlás pillanatában a magyar közhangulat ennek szükségességét megértette, pontosabban a területi integritás megőrzése egyetlen eszközeként belátta. A szűk magyar horizonton túltekintve 1918 tavaszán Jászi már tisztában volt azzal, hogy Közép-Európa válaszúira érkezett: vagy új alapokon, a Monarchiát radikálisan átszervezve és kis déli szomszédjait bekapcsolva létrehozzák a Dunai Egyesült Államok konföderációját, vagy ez a térség az állandó nemzeti konfliktusok színtere lesz. A már amerikai emigrációjában A Habsburg-monarchiafelbomlásá-tö\ angolul megírt, iskolát teremtő könyve 1983-as magyar kiadásához írt briliáns előszavában Hanák Péter pontosan bemutatta, hogy Jászi Oszkár 1918-as nagy esszéje mennyiben volt elkésett, mennyiben volt utópisztikus és mégis mennyire előrelátó volt. Ahogy Hanák megállapította: „minden időszerűtlensége és megvalósíthatatlansága ellenére őrzött a jövőnek és továbbadott egy hosszú távú realitást.” (31) A közép-európai köztudat azt hiszi, hogy az antant célja a háború kitörésétől 104
