Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban

fogva (egyes hiedelmek szerint már jóval korábban is) a Monarchia szétzúzása és a történelmi Magyarország földarabolása volt, és már csak ezért is naivitásban fogant utópia volt Jászi tervezete. A fölosztás azonban csak egyike volt a békével kapcsolatos antant-terveknek, ezzel vetélkedett egy intellektuálisan jóval erősebb koncepció, amely a közép-európai nagyhatalmat egy demokratikus föderáció formájában meg akarta őrizni. Ennek bizonyítékait és dokumentumait már harminc évvel ezelőtt bemutattam.4

Az összeomlás előestéjén, 1918. október 14-én, pártja, a Radikális Párt kongresszusán Jászi még reménykedett: „Üzenjük Wilsonnak, mi is a népek önrendelkezési jogának alapján állunk! Csak annyi időt kérünk, hogy az alapvető reformokat végrehajthassuk, és akkor nem félünk semmiféle plebiszcitumtól! Mert reális gazdasági és földrajzi egység ez az ország, nincs ennél reálisabb egység Európában!”5

Magyarországon az őszirózsás forradalom napjaiban a magyarok nagy többségében, beleértve a régi rendszer prominenseit, Andrássyt, Apponyit és jövő embereit, Bánffyt és Bethlent, egészen november közepéig élt a remény, hogy Wilson pontjai alapján és a bizonyítottan antant-barát Károlyi és barátai vezetésével, demokratikus programjuk megvalósításával az ország integritása megőrizhető. Az október 31-én IV. Károly király által kinevezett Károlyi-kormányban Jászi „a nemzeti kisebbségek egyenjogúsításának tárca nélküli minisztere” lett, és azonnal hozzákezdett a nem-magyarok kielégítését célzó törvények és intézkedések kidolgozásához. Az első — óriási — csalódás a hazai románok részéről érte, nemzeti tanácsuk november 9-én memorandumban követelte 26 vármegye (még a trianoninál is nagyobb terület, 7 millió lakos, ebből csak 3 millió román!) fennhatóságuk alá helyezését. Válaszként utazott Jászi — népes küldöttséggel - Aradra, megegyezést keresve a wilsoni elvek és a területi integritás alapján. November 13-án egy gyönyörű beszédben adta elő javaslatait („az én felfogásom szerint ez az önrendelkezési jog egy magyar Svájcot jelentene, a Maniu felfogása szerint pedig egy szűk román nacionalista impériumot”6), de az elszakadásban közösségük és a saját jobb jövőjét látó románokat nem tudta meggyőzni. „Ezt követően — idézem Szarkának ’a helvét modell’-ről írt remek tanulmányából - a magyar küldöttség vezetője a Román Nemzeti Tanács küldöttségének egy új, 11 pontos tervezetet olvasott fel, amelyben a közrend és a béke fenntartását célzó átmeneti kormányzati megoldás kialakítására tett javaslatot. Ennek részeként a Román Nemzeti Tanács jogot nyert volna arra, hogy a román többségű járásokban és városokban a közigazgatás román kézbe kerüljön. A román kormányzat megbízottja révén részt vehetett volna a magyar kormányban a román kormányzati terület összes külügyi, gazdasági és pénzügyi, közélelmezési és közlekedési kérdéseinek intézése végett. A Román Nemzeti Tanács által ellenőrzött területen új törvényeket csak a román kormányzat hozzájárulásával lehetett volna hozni. Az erdélyi és kelet-magyarországi nem román többségű területek román kisebbségeire és a román többségű területek nem román kisebbségeinek jogait az 1868. évi 44. számú nemzetiségi törvény alapján kellett volna kölcsönösen biztosítani. Az RNT a vagyonbiztonságot garantálva eleve lemond a Román Királyság katonai erejének igénybevételéről.” Méltányos és megszívlelendő javaslatok voltak, de a történelem - legalábbis mifelénk — sajnos Jászi vitapartnerét, Réz Mihály kolozsvári professzort, Tisza István szilárd hívét igazolja: „előbb a szabadság [követelése], azután az uralom.”8 Nem volt sikeresebb a Károlyi-kormány a szlovákoknál sem. Jászi Milan Idodzának, az 1910-ben megválasztott Országgyűlés képvi105