Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban
egy levelet idéznék, amelyet Iuliu Maniu román miniszterelnöknek írt, „...Rengeteg elfoglaltsága közepette nem szeretnék visszaélni az Ön annyira fontos idejével. Mégis legyen szabad Önt emlékeztetni életünknek egy fontos epizódjára, mely Önnek a román nép végső felszabadulását, nekem az én országom tragikus összeomlását jelentette. Az Aradon folytatott tanácskozásainkra alludálok, amikor Ön a Román Nemzeti Bizottság nevében a Károlyi-kormány békeajánlatát egy federalizált Magyarország irányában udvariasan, de határozottan visszautasította. Akkor Ön már az új Nagy Románia nevében beszélt, de befejezésül hozzátette, hogy az az eszmény, mely az én lelkemben él a dunai nemzetek békés szövetségéről, Önt is hevíti, de hogy addig is, míg ez a távoli eszmény realizálódhatik, Ön biztosít engemet arról, hogy a román nemzet a magyar kisebbséget mindenkor és minden körülmények között, mint szabad és egyenjogú népet fogja tekinteni az állami és a kulturális élet minden terén. Miniszterelnök Úr! Én bízom az Ön ígérete komolyságában és őszinteségében, mivel Ön maga is végig szenvedte a nemzetiségi elnyomás átkos politikáját, s államférfiúi tisztánlátása mondja Önnek, hogy Romániának nem szabad az egykori Osztrák-Magyar monarchia szerencséden praxisát követnie, ha nem akar ennek az összetört álladalomnak a sorsára jutni. Tudom, hogy ígéreteinek megvalósítása nem teljesen Öntől függ. Tudom, hogy helyzetének súlyos kül- és belpolitikai nehézségei vannak. Tudom, hogy a környező országok — és első sorban Magyarország - teljes demokratizálása nélkül, mely a román paraszti demokrácia stabilizációjának előfeltétele volna, nem lehet végleges megoldást teremteni a Duna medencéjében. De ennek dacára, a helyzet kulcsa mégis nagyobb mértékben van az Ön kezében, mint bármely más ma élő dunai államférfiú kezében...” A második világháború újra politikai aktivitásra bírta Jászit, bár nagyonis látta lehetőségeinek korlátáit. Egységet próbált létrehozni az amerikai antifasiszta magyarok között. Miután kibékült Károlyival, szerette volna elérni, hogy ennek az összefogásnak élére álljon, noha tartott a Molotov-Ribbentrop paktum által kioltott kommunista-barátsága újabb fellángolásától. Mint levelezéséből kitűnik, nem sok sikerrel járt. Egyrészt, mert Karolyit nem engedték be az USA-ba. Másrészt az amerikai magyarság nagy része Eckhardt Tiborral rokonszenvezett, akit Jászi és Károlyi is, tévesen, Horthy ügynökének tartottak — igaz, hogy Eckhardt sem lett volna hajlandó velük együttműködni. Végül a szélső baloldali magyarok „chicagói csoportja” kivált Jászi és Vámbéry nehezen összehozott mozgalmából, mert azt nem tartották elég radikálisnak és Károlyi-pártinak, mellesleg kifogásolták Jásziék együttműködési szándékát az emigráns csehszlovák kormánnyal. E problémákat világítja meg a „chicagóiak” szellemi vezérének, Moholy Nagy Lászlónak írott 1942. októberi válaszlevele, ennek néhány részletét idézem: „..hogy a Végrehajtó Bizottság részéről ’rosszakarat vagy tervszerűség’ Károlyi ellen nem volt, utalok annak a népgyűlésnek határozati javaslatára, amelyet 1941. október 19- én tartott Szövetségünk New Yorkban... Károlyi vízuma dolgában a Végr. Biz. táviratban szólította fel Károlyit, hogy közölje, milyen stádiumban van ez a kérelme Londonban... állandóan érdeklődtünk és interveniáltunk annak az érdekében, hogy Károlyi Mihálynak, ha ide beutazását kéri, engedélyezzék azt. Vámbéry Rusztem két ízben személyesen járt Washingtonban, ahol a legilletékesebb helyeken emelt szót Károlyi beutazása dolgában... 101
