Marcu-Istrate, Daniela - Rusu, Adrian Andrei - Szőcs Péter Levente (szerk.): Arhitectura religioasă medievală din Transilvania 3. (Satu Mare, 2004)
Tóth Sándor: Hatkaréjos rotundáink
TÓTH Sándor szimbóluma volt s mint ilyet a babonás közhit ... a sötét démoni erők távoltartására ... apotropaionként használta fel, még az újkorban is.”77 A szöveg így folytatódik: „Ősi szokás volt az, többek közt a sztyeppevidéken is, hogy a démonűző jeleket a porba rajzolták meg, abba álltak bele a sámánok, varázslók, hogy mágikus ceremóniáik végzése közben védve legyenek a gonosztól. Könnyen meglehet tehát, hogy egyes népeknél a bűvösnek tartott hexagrammra megszerkesztett terek igénye a vallási kultusz szolgálatában valami hasonló, ősi hiedelem továbbéléséből következett, s nyert alkalmazást a kereszténység e korai korszakában. Ez teszi előttem valószínűvé azt, hogy volt idő, amikor a hatszögalaprajzú centrális épületbelsőt a középkor embere már magában is apotropaionnak tekintette, amelyben a sötét, alvilági hatalmak rontó ereje a halandóval szemben hatástalanná válik.” De ehhez azért Csemegi a következő bekezdésben hozzátette: „ellenvetés alapjául szolgálhat az, hogy a középkor a hexagrammot bizonyíthatóan nem tekintette mindenkor s mindenütt istenszimbólumnak, s nem minden esetben tulajdonított neki természetfölötti erőt a gonosszal szemben: csupán ornamentumként alkalmazta díszítőművészetében.”78 E fejtegetések hosszabb gondolatmenetbe ágyazódnak. Kezdődik azzal, hogy „az ember a teret - ... pszichofizikai adottságainál fogva - derékszögű koordináta-rendszerben érzékeli.” És végződik a fenti értelmezési mód kiterjesztésével különféle centrális épületekre, amelyek kapcsolatba hozhatók a lánc- és hurkoskeresztek formáival, ahogy ezt Csemegi illusztrálta is — figyelemre méltó, hogy a hatkaréjos rotundákat illetően efféle eljárással itt nem próbálkozott - e motívumoknak az alaprajzokba írt ábráival. Pedig a kiindulás logikus: „a néggyel osztható sokszög-oldalszámú” terek középpontjában „elhelyezkedő néző mindég azonos tércikkelyt lát belőlük, akár előre-hátra, akár jobbra-balra tekint.” A nem ilyen sokszög-oldalszámú terek viszont „másként mutatkoznak meg, ha a szemlélődő előre-hátra vagy jobbra-balra tekint bennük.” Ebből érthető, hogy efféle tereket meglehetősen ritkán alkalmaztak, de feltűnő, hogy ezek közül a hatszög alaprajzú formát - legalábbis a középkorban - mégis aránylag gyakrabban vették elő. Kérdés: „vajon miért kísérleteztek a középkor építészei annyiszor e téralakítási móddal?” Válasz: valószínű, „hogy a hatszöges térkompozíciók ... térszimbólumok voltak!”79 77 Tompos I, 96-97, Csemegi, 332, 340. 78 Csemegi, 332—333. Vö. a másik hivatkozott tanulmányt (mint 75. jegyzet, 17): „a primitív népek varázslási módszerei között jelentős szerepet töltött be az apotropaikus jeleknek porba rajzolása, amelybe a varázsló beleáll, hogy a szertartás idejére a démonok támadásától védve legyen. Könnyen meglehet, hogy a római padlómozaik-rakók előtt is valamiféle hasonló képzetek lebeghettek ...” 79 Csemegi, 331-332, 347-348 (19. kép). 32
